Nagy a csönd…

Viszonylag nyugis hetem volt, sőt, – most már, a visszalévő három hetet látva – gyanúsan nyugis volt…

Hétfőn kinéztem egy szimpatikusnak tűnő írást, hajónevet és telefonszám kombót a legénységet kereső hajók listájáról… És felhívtam. A biztonság kedvéért felvettem a beszélgetést, hogy Levi is hallgassa meg, hátha nem, vagy nem jól értek valamit, nehogy ezen múljon a szerdai verseny… 🙂 Fel is vette másodjára egy Tony nevű ember, hangja alapján enyhén tengeri medve. Mondtam, hogy a versennyel kapcsolatban érdeklődnék, tényleg keres-e még legénységet… Persze. Szerdán ráérek? Hát hoooogyne érnék 🙂 Azt se kérdezte, hogy láttam-e már korábban hajót közelről, annyit mondott, hogy egy másik, lengyel lány van eddig rajtam kívül a csapatban. Megbeszéltük, hogy 2-kor találkozunk az épület főbejáratánál, aztán majd csak megtaláljuk egymást. 3-tól meg futam. Királyság. A beszélgetés után vagy még egy fél óráig vigyorogtam, mint a vadalma. 
Este elmentem Frigyessel az egyesület közgyűlésére, aztán vége is lett a napnak.

Kedden is itthon voltam, tettem-vettem, 3 körülre vártam Jansz Palit zenélni. Nem jött, oké, gondoltam késik fél órát, az még belefér. Nem szólt, hogy késne, nem is jött. Már-már azt hittem, hogy elfelejtette… Közben lassan 5 óra lett, jött Martin. Nagyon szépen haladok vele, nagyon ügyes a kissrác, az “A csikósok, a gulyások…” most a kedvence, s annyira beleéli magát, miközben játssza, hogy rugózik a lába, ahogy lendül a keze a pengetéshez… Haláli 🙂 Már elmúlt fél 7, mire elmentek, csináltam magamnak vacsit, megkajáltam, épp bevackoltam magam az ágyra, mire tözörgést hallok kintről. “Hallo, Emese, are you here?” Óóójeee. Ekkor ugrott be, hogy mondta múlt alkalommal, hogy csak 7 óra körül tud jönni, mert estig dolgozik. És én mondtam neki, hogy nyugodtan jöjjön csak, jó nekem az időpont. Na ekkor legszívesebben visszanyúltam volna az időben, és az asztalba vertem volna az akkori emese fejét… Igazából amennyire nem kívántam már ezt a zenélést, annyira jó, de legalábbis hasznos volt. Nagyon jó, szinte félelmetes hallása és zenei érzéke van ennek az embernek. Az egy dolog, hogy tök hamar megtanulja, s megjegyzi a dalokat, amikor mutatok neki – mert hogy készülök vele is a Mikulás-ünnepélyre, ő fog hegedülni nekünk dunántúli ugrósokat, így mi a kis keszkenősökkel élő zenére fogunk táncolni. De hogy megmutatta, hogy önkéntesként mit csinál. És behozott ez a hatalmas ember a kiskocsijából egy hatalmas magnót. Volt nála két szatyor cd, a Muzsikástól lekezdve az André Rieu át a Szentpéteri Csilláig minden, berakott egyet, valami operaválogatást, azt hiszem, és elkezdett rá hegedülni. Nagyjából ismeri a számokat, de tök random lekíséri harmóniában, hangulatban a dalokat. És ezt csinálja aluljárókban, meg öregotthonokban, mert hogy az élő (/komoly) zene jó hatással van a demenciához közeledő emberek elméjére… Szóval elképesztő. Amúgy meg nem mondanád meg róla, hogy egyetemi fizika meg matematikatanár… 

Szerdán – eljött a várva várt nap – elmentünk oviba, a 10 órási érkezésből 10 órási indulás lett, de ezen már fel se húzom magam… Lassan kezd minden karácsonyi hangulatba kerülni, a gyerekekkel is karácsonyfát meg fényfüzért csináltunk ujjfestékkel – ami szerintem nem túl jó dolog, mert oké, hogy le/kimosható a gyerek kezéről, ruhájáról, de ha icipicit vastagabban viszi fel a lapra, akkor az életben nem szárad meg, de legalább összeken addig minden mást is… A kis gyerek meg nem érzi, hogy mennyi az annyi, hogy fél-egy-két óra múlva haza tudja vinni az alkotását, úgy, hogy ne kelljen mosni utána a kárpitot a kocsiban.
Múlt héten pár kiscsajjal a végén báboztunk, volt egy kézre húzható sárkány, s jobb híján azzal kezdtem el kergetni őket, futottak a sárkánypuszi elől. De vagy fél órán keresztül az asztal körül, meg bent a teremben körbe-körbe. Szerencsére volt, hogy némelyikre rájött, hogy most ő akar a sárkány lenni… Az egyik ahogy megérkezett most szerdán, köszönt nekem, s már kezdett is futni az asztal körül, meg hatalmas vigyorral nézett rá, s várta, hogy megint játsszunk sárkányosat… Szerencsére elég volt neki annyi, ahhoz, hogy fél percig kacagva fusson, ha elment a székem mögött, és úgy csináltam, mint aki fel akar állni… 🙂 
Aztán ez alkalommal kivételesen nem én voltam a záró ember, kicsit eljöttem előbb, mint hogy vége volt az ovinak, hogy biztosan odaérjek 2-re a Royal Perth Yacht Club főbejáratához. Nem kellett sokat várnom, s szinte tökéletes kiejtéssel szól valaki, hogy Emese? Odanéztem, mondom Tony? Yes. Szuper. Egy ránézésre 70+os, igazi tengeri medve bácsi volt velem szemben, a Vintage Red nevű hajó kormányosa. Indultunk is a hajóhoz, hogy összerakjuk, mert előtte pár nappal volt festve a deck-je, s az összes futó kötélzet föl volt kötve valahova, vagy teljesen leszedve, hogy ne legyen útban. Azért a hajóig menet kérdezgette, hogy vitorláztam-e már, megnyugtattam, hogy igen, aztán szerintem akkor hitte el igazán, amikor az első kötelet odaadta, hogy fűzzem be a csigába, s amikor elkészültem vele kötöttem egy nyolcast a végére. Ekkor hümmögve datálta, hogy tényleg voltam már hajón. 🙂 Ez után gyorsan elmutogatta, hogy mit hova kössek, közben ő is csinálta párhuzamosan, már majdnem kész is voltunk, amikor jött egy másik, egy kiadással fiatalabb tengeri medve, ő csak 60+osnak tűnt, s a csaj is, aki szerintem már eggyel többször ült hajóban, mint ahányszor én láttam. De jó kis csapat volt. 3 óra előtt kb 15 perccel szépen kicsorogtunk a nyílt vízre, szerencsére a rajtvonal majdnem a kikötő szájában volt, így nagyon lekésni se tudtuk volna… 😀 Sajnálatomra egy csomó ugyanolyan típusú hajó bent maradt, mint amivel mi mentünk, de így is meglepődtem, amikor kiértünk, hogy mennyi hajó kőrözött ott, versenyre várva. Mi középkategóriásnak számítottunk méret ügyileg, voltak eggyel kisebbek és nagyobbak is, mindegyik kategóriában kb 20-20 hajó. Még a kikötőben leosztotta Tony a feladatokat, én megkaptam a grószt, amit itt mainsail-nek neveznek, ő kormányzott, a másik Tony meg a csaj kezelték a fok-ot, vagyis a jib sail-t. Na eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy mit cigányoznak a hajón… A 10 perces alatt gyorsan tisztáztuk, hogy milyen “vezényszavakra” lehet számítani, s hogy az mit jelent, olyankor mit kell csinálni, aztán rajt is volt. Én meg nem tudom mondani, hogy milyen alakú pálya volt, up-and-down-nak tűnt, de inkább csillagalakban mentünk, 3 kört, ha jól emlékszem. Nagyon kellemes, friss szél volt, néha rá kellett eresztenem, mert már sok volt. A hátszél meg nagyon kellemes, nyugis, spinakker nélkül, úgyhogy megnyugodva tapasztaltam, hogy itt, a déli félgömbön is ismerik a manőverschluck szakkifejezést, de legalábbis a tartalmát. Amint vettük az első felső két bóját, Tony kitette a spibummal a fokot pillangóba, már kérte is meg a kormányos Tony a lengyel csajt, hogy lenne-e a büfés. Pattantak a sörök, vörösbor került felszínre, én meg ittam a kis jeges vizemet 😀 Egy takk-váltás nem volt a bójáig, amíg leértünk pont elfogytak az italok is, kezdődhetett a következő manőver… 🙂 A végére már nagyon szépen belejöttünk a fordulókba. Kár, hogy most szerdán megint új csapat lesz, mert a kormányos Tony nem tud jönni, úgyhogy a másik Tony-val megyek azt hiszem a szomszédos hajóra… De majd kiderül. Belőle még annyit se értettem telefonban, mint az öreg Tony-ból, de ezt legalább fel se vettem a hangrögzítővel… 😀 
Kikötés után még elpakoltunk, aztán megvártuk az eredményhirdetést, be lettünk mutatva Joannával egy-két haver tengeri medvének, jó fejek voltak, rögtön haverkodtak. És tökre tetszett, hogy mindenki fehérben volt. Kivéve minket Joannával… 😀 Mert hogy a fehér, illetve a fehér-piros a klub színe, és illik ebben vitorlázni 🙂 Mászkáltak egy csomóan különböző csíkozású meg csillagozású váll-lapokban, nagyon vagány volt 🙂 Meg hát maga a tény, hogy annak a klubnak a tagjaival versenyeztem, ülök együtt, akiknek társai megnyerték anno az America’s Cup-ot…

Csütörtökön már tényleg rávettem magam, hogy nekiálljak összegyűjteni az anyagot az előadásomhoz. Mivel Szent László év van, nekünk is kell valami rendezvényt, bármit csinálni az itteni magyaroknak, így én a Nebulósokkal beszéltem össze, hogy az egyik tanítási napjukon tartok egy ppt-s előadást, meg ehhez kapcsolódó kézműves foglalkozást a gyerekeknek, de aztán meghirdettük szélesebb körben is, belekerült az újságba, úgyhogy én várok idősebb, főleg nyugdíjas érdeklődőket is. Na majd meglátjuk, hogy mennyien lesznek december 9-én.
Közben nagyon piszkálta a csőröm, hogy egy szerencsétlen banán ott kókadozott már a gyümölcsös kosárban. Már annyira barna volt, hogy magában nem volt kedvem megenni, úgyhogy bekevertem tésztának. Hogy milyennek, azt ne kérdezzétek. Csak úgy tettem hozzá mindent, amit gondoltam, hogy egy sütihez kellhet… 😀 Soha nem csináltam még ilyet. Ahhoz képest elfogyott.. 😀 Azt nem mondom, hogy jó lett, de annyira rossz se. Reggelinek, kávé mellé tökéletes. 
Este meg tánc volt, ééééés eljött Levi is! 🙂 Állítása szerint volt már korábban is, csak a munkák miatt mostanában nem tudott járni. De most sem én hívtam! 🙂 Teljesen magától érdeklődött, hogy mikor, hol lesz próba, mert eljönne. Én meg csak örültem neki 🙂 S egyben bosszankodtam, hogy pont a Fairbridge-s bulin beszéltük meg Péterrel, hogy mivel annyi gyerek van csütörtökönként, mert jobb híján jönnek a szülővel próbára, hogy megérné nekik is egy külön próbát tartani. Úgyhogy a próba első felében, ami első másfél része lett kint voltam az udvaron velük, s csináltam kb azt, amit szombatonként szoktam, csak angolul. De végig, mivel egyikük sem tud annyira, hogy megérte, hogy én tánc közben mit magyarázok nekik. És az volta fura, hogy simán ment. Mármint nekem az angol. Kb csak egyszer akadtam meg, hogy épp melyik is lehet a helyes kifejezés, és amúgy is megértettek a gyerekek, mert mindent csináltak elsőre úgy, ahogy én gondoltam, s reagáltak a dolgaimra… 😀
Aztán a szünet utáni maradék fél órában szóltak, hogy most már bemehetek a “nagyok” közé táncolni én is, lejárt az időm… 😀 Én meg örültem, hogy végre táncolhatok Levivel is, ha már eljött… 🙂 Kicsit gyakoroltuk a palatkai forgatásokat, aztán vége is lett az órának. Már pont kenődtem el, hogy megint jön a mókuskerék, be az autóba, irány haza, alvás… Mire Levi felvetette, hogy menjünk be a városba. Hát nem kellett kétszer mondani. Mire átvettem a ruhát, meg elindultunk, meg is éheztem, úgyhogy megvolt a cél is, hogy miért megyünk be. Még pont nyitva értünk egy olasz éttermet, ettem igazi(nak tűnő) carbonara spagettit, reszelt parmezánnal.. Hát nyammm… És ez alap mindenhol. Mármint hogy extra parmezánt adnak. Aztán mászkáltunk a karácsonyi fényekben, hallgattunk élőzenét a téren, ami az egyik étterem teraszáról szűrődött ki… Aztán hazafelé azt hittem, hogy valami erdőtűznek a fényét látom a horizonton, s az tükröződik a vízen. Hát nem. Az a hold volt!!! De brutális nagy! Egy vékony C alak (ami itt növő holdat jelent), ami vérvörös, mély rózsaszín… Alig hittem a szememnek. Sajnos mire találtunk egy parkolót, meg le tudtunk jönni az autópályáról, addigra eltakarták a túlparti épületek és/vagy lement a maga járásán… Úgyhogy végül csak a hülye, ordítozó horgászokat néztük meg a stégen, meg az úszkáló medúzákat, s aztán jöttünk haza.

Pénteken ügyesen folytattam az olvasgatást Szent Lászlóhoz, meg terveztem, hogy elmegyek futni – na ez meg is maradt a terv szintjén. De legalább beszéltem az otthoniakkal, valahogy mindenki ekkor este talált meg telefonon 🙂

Szombaton reggel felkelek viszonylag nyugisan, átcaplatok Frigyesékhez, hogy itt van-e Zsófi, megyünk-e Marikával. Igen-igen. Jó, mert akkor nem kapkodok, kocsival fél órával kell indulni az időpont előtt, de busszal másfél órával… Elreggelizgetek, átgondolom még egyszer, hogy mit akarok aznap csinálni, összepakolom a cókmókom, mire hallom kb negyedkor, óra húszkor, hogy csikorog Marika kocsijának ékszíja – elment itthonról. Hát mondom wtf? Jön át Frigyes, hogy Marikának el kellett indulnia előbb, mert vitte Danit valahová, de itt a másik kocsi, menjek azzal. Hát oké. Akkor gyorsan befejeztem a pakolást, felöltöztem és indultam. Pont odaértem 11-re, tartottam egy szerintem egész jó próbát, velük megnyugtatóan ki merek majd állni vasárnap a Mikulás elé… Aztán a próba végére megérkezett Ingrid, a ruhatáros, hozták a fellépőcuccokat a gyerekeknek. Szépen odatereltem őket, nézegettem, hogy kinek melyik lenne jó, milyen hosszú a szoknya, milyen kötény van, milyen blúz stb… És hát nem igazán értettem a rendszert. Gondoltam majd úgy csinálja, ahogy nekünk “nagyoknak” a gálaműsor előtt, hogy mindenkire felad 2-3 szoknyát, keres egy hozzá való alsót, egy passzoló blúzt, felcímkézi, és úgy teszi el, hogy vasárnap már névre szólóan tudja a gyerek felvenni a göncöt. Hát nem. Csak le lett dobálva egymásra minden, s már a második gyerek után odamentem, hogy külön szedjem, ahogy majd címkézni fogja – gondoltam én. Mert hogy közben vissza-vissza nyúlt egy-egy félrerakott darabhoz, s kezdtek összekeveredni a dolgok. Ezt látta az egyik anyuka is, akivel bután néztünk egymásra, amikor Ingrid rám szólt, hogy ne aggódjak, jó lesz, majd ő tudja, mindenkinek lesz szép ruhája, bízzak benne, ezt csinálja 20 éve, majd ő megcsinálja, ez nem az én feladatom, én a tanár vagyok, a ruhákon én ne aggódjak. Mi az, hogy ne aggódjak? Mi az, hogy én a tanár vagyok, a ruhákba ne szóljak bele?! Főleg, hogy ez már a harmadik vagy negyedik alkalom volt, hogy eljöttek, de hogy minek, azt nem tudom. Mert első alkalommal felírta a neveket, másodikkal újra felírta, mint aki először hallja őket, odaírta, hogy szemmértékre kb mekkora a gyerek, s viszont látásra. Most már hoztak ruhát, de a felé fölöslegesen, mert rá se próbáltuk a gyerekeknek, csak úgy egyre-kettőre, hogy ha neki az jó, akkor majd a másiknak kb ez lesz jó… Én meg persze közben ott álltam, hogy ebből mi fog kisülni, erre odaszól vagy háromszor, hogy ne aggódjak… Hát inkább arrébb mentem, mielőtt visszaszólok… Összepakoltam aztán otthagytam őket, úgyis mennem kellett az iskolába, meg ha ezt tovább nézem, tuti nem békében válunk el.
Beütöttem a címet, elindultam. Persze már megint úgy jártam, mint a múltkor, hogy még a magyar házhoz útban gyulladt ki a kis lámpa, hogy tankoljál, hülye. Mert vasárnap óta senki nem tankolt bele többet, hiába hagyta meg nekem Frigyes, hogy ne tankoljak bele sokat, csak annyit, hogy hazaérjek, mert úgyis hétfőn tankolnak majd ők, mert akkor olcsó… Hát csak hogy ez elmaradt… Úgyhogy megint imára kulcsoltam a kezem, hogy benzinkútig elérjek… Szépen odataláltam, de nem tudtam ráfordulni, vagy valamit elrontottam, rosszkor fordultam le, meg nem volt egyértelmű, hogy melyik a ki, s melyik a bejárata, s nem akartam a hülye nőt játszani, úgyhogy gondoltam megállok egy saroknyira, s legrosszabb esetben visszagyaloglok, s felmérem a terepet. Közben a nagy sor, ami volt, eltűnt egy zöld lámpának köszönhetően. Úgyhogy a szűk helyre, derékszögű padka mellé párhuzamosan parkolást kétszeri próbálkozás után feladtam, mielőtt tényleg magamra vonom az összes ember figyelmét, s visszamentem a töltőállomásra. Nézek körbe, 95-ös benzin nincs. Fasza, enyhe kétségbeesés, telefonálás Frigyesnek, hogy ilyenkor mi van. No para, tegyél bele 91-est… Hát jó… Ausztrálul tankolásban már jó vagyok, most a kiscsaj is ügyesebb volt a pult mögött, mint vasárnap a srác, akivel szinkronban bénáztunk fizetéskor, hogy az legalább negyed órába teljen… 😀 Úgyhogy elindultam. Tök szép kis utcákon vitt a gps, lilán virágzó jacarandák mindkét oldalon, aztán egyszer csak megtörtént az, amitől minden magyar nő fél, aki még nem vezetett itt – hogy szembe megy a forgalommal. 😀 Ez a szép kis utacska belevitt a viszonylag forgalmas, fő útnak számító Hay streetbe (Tighe st – Hay st kereszteződés, ha valaki megnézné az ominózus helyet streetview-n). Stop tábla, megálltam, körülnéztem, senki, semmi sehol. Kifordultam jobbra, s bennem volt a gondolat, hogy lehet, hogy először át kellett volna menni azon az átkötő részen, de mindegy, elindultam szépen a belső sávon, amikor elmentem egy NO ENTRY tábla mellett. Na ekkor már nagyon gyanús volt, hogy én most bizony forgalommal szemben megyek. Gyorsan kisoroltam két sávot, és leálltam a széles járdára, hogy most kicsit elemezgessem a helyzetet. És ekkor ment el az első autó mellettem, szembe velem, illetve a másik oldalon is, a jobbra haladók közül… Az még külön “szerencsés” helyzet volt, hogy mindez egy kvázi dombtetőn történt, tehát se én nem láttam le, hogy a messzebb lévő autók merre mozognak, se ők nem láttak volna, ha repesztenek fölfele, hogy valaki szembe megy velük… Még jó, hogy építkezési terület volta járda mellett, meg tudtam fordulni, s próbáltam úgy tenni, mint aki épp csak a félrehúzódásából indul el a haladási irányába… 😛 😀
A suliban aztán szintén a mikulásra gyakoroltunk, s tekintve hogy Karolinának el kellett utaznia, rám maradt az egész koordinálása… Nem tudom mi lesz ebből vasárnap… A nagy égésen kívül… Van egy-kettő gyerek, aki egyszerűen képtelen koncentrálni, úgy csinálni, mintha tudná, hogy hol van, s épp mi történik vele… És akkor még a szövegét is el kéne mondani… Hát kriminális háromnegyed óra volt, amíg háromszor végigszenvedtük azt a betlehemes jelenetet… Már bánom, hogy ezt találtam ki… Illetve én nem így képzeltem el… Na mindegy.
Este végre nyugi volt, jött értem Levi, aztán elvonultunk hozzá, a hegyekbe 🙂

Vasárnap tettünk egy kis kirándulást Serpentine Falls-ba. Amiről Fairbridge-ből hazafele mesélt nekem Frigyes, hogy egy kis tavacska meg vízesés van a sziklák között, hogy kedvelt kiránduló hely, aztán láttam másnap a fb-on, hogy egyik itteni anyuka is ott kirándult a családjával, és tényleg hangulatos képeket készítettek ott… És terveztem, hogy el kéne majd ide is menni, erre felveti Levi, hogy menjünk el 🙂
Kicsit offroadoztunk is, és még időben érkeztünk, tudtam fürdeni majdnem hogy a nap utolsó meleg sugaraiban, egy vízesés mellett, vörös és fekete sziklák között… Nagy élmény volt 🙂
A nap megkorozásaként meg még két kenguruval is találkoztunk a parkolóban, tök szelídek voltak, a nagy békésen legelészett, néha még pózolt is a vele szelfizőknek, a kicsi meg csak fetrengett, mint akinek jobb dolga sincs. És hagyta magát megsimogatni. Bár nem tudtam eldönteni, hogy azért kapálózott, mert tetszett neki a simi, vagy mert el akarta kapni a kezemet, hogy hagyjam már abba 😛 😀

Levi ma reggel hozott vissza, mert ment be a városba dolgozni. Korán keltünk, 6-kor már úton voltunk. Gondoltam ma befejezem az olvasgatást Szent Lacihoz, elkezdem megcsinálni a ppt-t hozzá… Erre jön Frigyes 8 óra körül, épp befejeztem a reggelit, kezdtem ténykedni, hogy nem tudja, hogy András szólt-e, de fél 10-től próba van. Mondom mi? Ma? Most? Mindjárt? Igen… Hát tök jó… Mindkettőnek van facebookja, mindegyik tudja a telefonszámomat… Miért nem lehet szólni, hogy én is tudjak róla…? És ha nem hoz haza Levi? Hanem maradok nála abban a tudatban, hogy mára nincsen programom. Éppenséggel tudtam volna ott is netezni… Akkor vajon mit csináltak volna? Főleg, hogy nekem kell a próba, mert zenélünk ismét, vasárnap a karácsonyi ebéden. Nézését meg a járását. Meg aranyesőt… Egy karácsonyi ebéden. Egyszerűen nem fér a fejembe. Próbáltam finoman utalgatni, hogy szerintem nem biztos, hogy ilyet kéne játszani… Annyi együttesnek van karácsonyi dala… Nem bonyolultak… Éppenséggel még meg is tudnánk tanulni addig… Nem. Egy Kiskarácsony, nagykarácsony lesz, az is csak azért, mert két mulatós között elkezdtem a zongorán pötyögni, s beszállt a dobos, aztán a gitáros fogott rá valami akkordot, aztán akkor már a negyedik is… De amikor mentem volna tovább, hogy mondjuk egy Mennyből az angyal hasonló feldolgozásban…? Neeem, az már nem fér bele. Ez az egész meg az én fejembe. Hogy miért ezeket kell játszani egy karácsonyi, ünnepi, közös ebéden? Miért?