Itthon-ról

Először is: itthon vagyok, hazaértem egy darabban. Minden rendben volt az úton, utakon, azt leszámítva, hogy retttttenetesen hosszú volt… De a hazaútról majd egy külön posztban 🙂

Másodszorra: frissítettem a Variációk egy témára c. posztot, lett egy újabb kedvenc bevásárlókocsis képem.

A mesélést folytatva pedig;

December 8-én, pénteken újra a magyar házban voltam, hogy – izomlázasan – folytassuk a sütést. András rámhagyományozta a bejglisütést, így az előző nap bekevert tésztákból az én irányításom alatt készült el még 21 újabb bejgli. Ja, meg hajtogattunk kifliket, úgy mint pénteken, de én inkább neki sem álltam annak a továbbra is szétesős tésztának, mert csak felhúztam volna magam, úgyhogy önként vállaltam, hogy pakolom a tálcára a készeket, meg kenegetem őket tojásfehérjével, sárgájával őket. A sütésüket is én indítottam, el, de közben sajnos mennem kellett, mert Reni meghívott magukhoz vacsorára, s még fel kellett szednünk a gyerekeket. Az ő fia Olivér, aki gitározott a Mikulás műsoron, meg még a Bullsbrook-i táborban egyszerre kezdtek el érdeklődni a citera iránt Martinnal. Meg a lánya, Lilla is, aki végül ott volt végig a tánctáborban is. Ügyeske, okos, jófej 🙂 Hazamentünk, megmutatták a szobájukat, ettünk dinnyét, aztán lementünk a partra. Fremantle-ben laknak, így csak egy köpés volt – kocsival – a Coogee beach. Itt fürödtek egy kicsit, én csak combközépig mentem bele, nem száradtam volna meg/melegedtem volna fel fürdés után naplementéig. Kicsit szórakoztunk még a homokban a gyönyörű színekben, aztán hazamentünk vacsizni. Utána még jól elbeszélgettünk az asztalnál, úgyhogy kb fél 10 volt, amikor elindult velem haza Reni.

Szombaton a Nebuló iskolában tartottam meg a Szent Lászlós előadásomat – aminek tényére én péntek este döbbentem rá, annyira belemerültem a nagy karácsonyi sütögetésbe… Még jó, hogy a vázlatát megcsináltam előző hétvégén, így szombat délelőttre csak a dizájnolása maradt, meg az előadásomhoz szükséges példány kinyomtatása, amire ráírtam a kis plusz infókat, emlékeztető szavakat, amikről még beszélni akartam a diákon felsorolt pontokon kívül. Sajnos nem voltak sokan a gyerekek, nagyon érződött már a nyár, meg a nyári szünet közeledte. Annak ellenére, hogy meg lett hirdetve az újságban is, csak egy külsős, idősebb hölgy hallgatóság jelent meg – mint utólag kiderült, a Schaffer házaspár esküdt ellensége… 😀 De gyanítom ő nem tudta, hogy én az ő mentoráltjuk vagyok, mert odajött a végén, s gratulált, meg kifejtette, hogy ő mennyire örült ennek a lehetőségnek, hogy hallhatott egy ilyen előadást, mert gyerekkorában nekik nem volt szabad ilyenről tanulniuk… Azt hiszem majdnem egy órát beszéltem, szerintem egész összeszedetten, s jó volt látni, hogy a felnőtteknek is tudtam új infókat mondani 🙂 Utána egy kis levezető színezést, rejtvényfejtést tartottunk a kis és nagy gyerekeknek, aztán igazából el is ment a nap nagy része, tartottunk egy szünetet. Ami kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztük, a random adódó ügyintézés miatt – sikerült Martinnak berúgnia az egyik ablakot a labdával… 😀 A maradék fél órában már csak inkább kint játszottunk különböző fogókat meg körjátékokat a gyerekekkel, aztán lezártuk az évet. Kaptam tőlük (el)köszönő levelet, meg egy képes albumot Ausztráliáról – ha már nem jutottam el a keleti partra, legalább szép képeket lássak arról a részről… 😀
Estére meg felmentem Levihez – ha már úgyis kocsival voltam, mert pénteken megérkeztek szülei, s ennek örömére rendezett egy kis sütögetést. Kis csapat gyűlt össze, jó volt hallani a sok ízes székely beszédet – néha már majdnem én éreztem magam kellemetlenül, “kirekesztve”, mint kismagyarországi 😀 Nagyon marasztaltak, hogy maradjak még, de még nem voltam összepakolva a másnapi kirándulásra, úgyhogy kihasználtam az alkalmat, amikor Leventéék (Levi jóbarátjáék) felálltak, hogy indulnak, s én is megindultam ezzel a lendülettel.

Vasárnap korán indultunk a magyar házba, reggel még vagy 300 db pogácsát készítettek az asszonyok, hogy a frissen sült darabokat lehessen kínálni a vásárban. Én itt csak a tojással való kenést, sajtreszelést – és rendszeres minőségellenőrzést – végeztem, meg később a már kisült termékek promózását a vevőknek. Volt kint egy tál kóstoló a pénztárnál, mindenkit ráirányítottam, hogy vegyen belőle nyugodtan, meg véletlenül megemlítettem, hogy amúgy van belőle eladó is… Kb másfél óra alatt elfogyott az összes csomag. 😀 Amúgy kb 11 órakor kezdtek el szállingózni az emberek, s felvettem harci helyemet a felstócolt, süteményekkel teli kartondobozok előtt Anitával. Egészen 1 óráig itt pörögtünk, a végére egész jól kialakult a rutin; jöttek az emberek, küldtük oda Arankáékhoz fizetni őket, majd jöttek vissza a névvel, megkerestük a dobozukat, s nyomtuk a kezükbe. Persze hullámokban jöttek a népek, volt, hogy egyszerre vagy három nevet kerestünk, aztán meg senki nem volt, s egymást néztük. Amúgy nagyon meleg volt aznap, úgyhogy a kint megterített asztalokhoz senki nem ült le, így délre, fél 1-re totál megtelt a terem. Én csak a kint sütögető, barbecue mellett álló jóembert sajnáltam… 😀 1 órakor nekiálltunk zenélni Frigyesékkel, hátha valakinek megjön (vagy épp elmegy) az étvágya a zene hallatán, esetleg lemozogja a betermelt adagot, hogy újabbat vásárolhasson… 😀 Kicsit tovább, mint 3-ig toltuk, egész jól éreztem magam, kezdtem egyre jobban belejönni ebbe a kísérés üzemmódba, tök jó dalokat is játszottunk, egészen az utolsó számig. Amikor előbukkant a kottából a nézésétmegajárását… Pedig ekkor már elmúlt 3 óra, s csak eddig szólt volna a mandátumom – közben megérkeztek Leviék is, hogy felvegyenek, és induljunk délre… – de hát ezt még el kellett játszani… Pedig tényleg, egy igazán, számomra is jó hangulatú műsor lett volna, amire még büszke is vagyok. De így jött újra a visszafogott fintorgással való játszás… Aztán a menekülés-szerű teremelhagyás magas térdemeléssel – ahogy Levi mondaná. Még az ajtóban Marika gyorsan a kezünkbe nyomott egy bejglit, egy csomag kávét, egy tejszínhabot, mert ezekre biztos szükségünk lesz, aztán fél 4-kor végül el is indultunk.
Célállomás Dunsborough volt, itt foglaltak nekünk szállást Frigyesék – ezt kaptam ajándékba tőlük a sok segítségért, amit a több, mint három hónap alatt tettem. Másnap így már nem kellett sokat vezeti Augustáig, meg ide se éjjel érkeztünk meg. 3 óra volt ide az út, még világosban becsekkoltunk, aztán visszamentünk Busseltonba, hogy megnézzük a déli félgömb leghosszabb mólóját. Tisztességesen lesétáltuk az 1,8 km oda-vissza (ha napközben érkezünk, akkor kisvonat vitt volna ki), megnéztük a naplementét innen is – erről a helyről is gyönyörű volt. Sajnos a móló végi víz alatti szobába már nem tudtunk lemenni, mert zárva volt az objektum, pedig fantasztikus lett volna látni közelről a vízi élővilágot. Így is gyönyörű volt a víz, meg az egész tengerfenék, amit lehet látni a sekély víz miatt. Még odafele gyűjtöttem sok szép kagylót a parton, sétáltam a vízben, ami akkor nagyon melegnek, akár még fürdéshez is kellemesen langyosnak tűnt. Aztán nagy nehezen találtunk egy vasárnap este fél 9-kor is nyitva tartó éttermet, megvacsiztunk, aztán kidőltünk a szobáinkban.

Másnap, hétfőn viszonylag korán, időben el tudtunk indulni, megreggelizünk útközben egy hippi helyen – természetes anyagból volt majdnem minden, saját, kézi, házi készítésű ételeket és tárgyakat árultak, a csirkék ott rohangáltak az asztalok körül, nagyon hangulatos kerti asztalaik voltak, faragott padokkal, hátam mögött csörgedező kis patakkal, a hatalmas fák árnyékában…
Első állomás Canal Rocks volt. Hatalmas sziklák vannak itt az út végén, amiket főként egy felől ostromol folyamatosan a töménytelen mennyiségű víz. Felülről látszik szépen, hogy egy kis csatorna választja el a két sziklasort egymástól, mi a part felőlieket másztuk meg, én persze a legmagasabb pontjáról is megcsodáltam ezt az egész gyönyörű természeti képződményegyüttest. Aztán elsétáltunk a kis híd végéig, illetve annál is tovább, persze itt is le kellett menni a sziklákhoz, mi Levivel át is mentünk a távolabbi kövekre is, amikre csak a kis vízfolyáson keresztül lehetett. Amúgy sokan járnak le ide, csak úgy dumcsizni egy nagyobb kavicson, szörfözni, búvárkodni… Tényleg lélegzetelállító a hely.
Ez után javaslatomra Hamelin Bay felé vettük az irányt (végig nálam volt a térkép, s útközben raktuk össze Levivel az útitervet, az ő fejében lévő célpontok meg az én kívánságlistás helyeim közül válogatva). Igaz egy kis kitérő volt ez a Caves Roadhoz képest, amit végig követtünk, de megérte. Egyrészt itt is gyönyörű fehér homokos part van, türkizkék vízzel, de ezen a napot ráadás rájákat is kapott mindenki a látogatáshoz. Alapvetően az egykori móló romjai, néhány megmaradt cölöp a látványosság ezen a parton, amin egykor a nyersanyagot szállították a hajók és a part között. Mi az öböl északi részén mentünk le a vízhez, így pár perc ámulás és csodálkozás után én meg is indultam a cölöpök felé. Már majdnem ott voltam, amikor Levi anyuja kiabál utánam, hogy jöjjek, ezt nézzem meg! Én elmentem már az embertömeg mellett, akikhez most visszahívott, de mit foglalkoztam én akkor azzal, hogy azok mit tömörülnek ott, én mentem a fejem után. Aztán mikor visszafordultam a szólításra, akkor látom, hogy egy hatalmas rája van a pár centis vízben, azt ugrálja körbe mindenki. Voltunk páran, akik meg mertük simogatni, a többiek csak követték a bokáig érő vízben ezt a bátor, s barátságos állatot. Aztán előkerült egy kicsit rája. Aztán egy még nagyobb nagy példány. Meg még másik három kicsi! Közben Levi is elfutott a parkolóban lévő kisbolthoz, vett fagyasztott mini polipokat, és azzal etette őket. Néha kimondott közelharc alakult ki a kajáért az emberek és a sirályok között, mert ezek a szárnyas patkányok rögtök lecsaptak az ingyen kajára, ha nem közvetlenül a szájuk elé tette Levi a falatokat. Így is egyet-kettőt elloptak ezek a dögök, amikor elbénázta a rája a célzást.
Következőnek már a barlangok útján (Caves Road) tolattunk vissza egy említett üreghez, a Jewel Cave-hez. Ez a legnagyobb látogatható barlang Nyugat-Ausztráliában, azt írják róla, hogy lélegzetelállító, de azért egy Aggteleknek csak jelenthet 😉 Van három terme, mi egy jó fej idegenvezetőt kaptunk, aki egy óra alatt körbevezetett itt minket. Tényleg vannak szép, érdekes képződmények, van, ami ingához hasonlít, van ami szalonnára, orgonára, gombára, vízesésre, de azért hanyatt nem estem tőlük. Ami még különlegessé teszi, hogy találtak egy tasmán tigris csontvázat az egyik üregben, ami ma már kihalt fajnak számít az embernek köszönhetően…
Ez után már pedig a – számomra – csúcspont következett, a nyugati part legdélebbi világítótornya, s egyben az a hely, ahol látni lehet két óceán találkozását. Ez a pont a Cape Leeuwin, ami fontos hely a hajózás számára is, így itt folyamatosan laktak emberek, akiknek a feladatuk a világítótorony üzemeltetése volt. Mivel itt is elég sziklás a part, pluszban itt érnek össze a Déli Óceán és az Indiai Óceán áramlatai, sok volt hajótörött, eltűnt hajó… Persze fel is mentünk a toronyba – bár először Levi anyuja nem akart, de csak rábeszéltük, s nem bánta meg. Gyönyörű volt a kilátás, bár hatalmas a szél – itt mindig, meg hát az a tudat, hogy a földnyelv egyik felén az indiai, a másik felén a déli óceán hullámzik, meg sejteni a vonalat, ahol ez a két víz összeér… Meg látni Ausztrália déli partvonalát… Számomra fantasztikus élmény volt.
Innen már csak visszafele vezetett utunk, Margaret River felé mentünk, a másik főbb észak-déli úton, amint lehet errefelé közlekedni, mint amin jöttünk. Megálltunk egy vacsira ebben a hangulatos kisvárosban, s innentől átvettem Levitől a kormányt, én vezettem hazáig (kb 270 km). 
Kinyúlva, de feltöltődve értünk haza 🙂