A Holló és a Róka

A múlt hét nagy részében ismét Danival bandáztunk, visszük egymást ide-oda, mindig van valakinek valami ötlete, hogy mit nézhetnénk meg, úgyhogy rendszerint végre is hajtjuk a kis kirándulásokat.

Vasárnap, a tánc előtt még ténykedtem kicsit a konyhában, megpróbáltam újra elkészíteni a még Szegeden, Timitől tanult rozmaringos-almás csirkét, de nem igazán úgy sikerült, ahogy elképzeltem… Újra meg kell majd próbálnom, ennyiben nem hagyom.
A vasárnapi tömegközlekedés meg itt is hasonló, mint Pesten, vagy még rosszabb… A buszon fél óránként – óránként járnak, már ha épp járnak. Én kimentem időben a megállóba, a menetrend szerint jönnie kellett volna 7 perc múlva egy busznak, de nem jött semmi. Oké, vártam tovább. Eltelt vagy húsz perc, jönnie kellett volna egy másiknak, már annak az ideje is elmúlt, de még híre-hamva se volt… Az idő meg telt közben, meg volt beszélve Levivel, hogy találkozunk ott Scarborough Beachen, ahol a salsa lesz, de már esélytelen volt, hogy busszal, vonattal bármivel odaérjek a megbeszélt időpontra, úgyhogy felhúztam magam, hazamentem, elkértem Marikától a kocsikulcsot, beírtam a célpontot a Google Mapsba, aztán irány. Egy hete itt állt már az autó, mert Frigyes Magyarországon volt, Marika a másikat használja, ez meg épp vészhelyzet volt, úgyhogy adottnak láttam mindent, hogy én ezt most elvigyem, ha már úgyis fel volt ajánlva korábban, hogy használhatom. Nagyjából megnéztem az útvonalat előre, hogy tudjam, hogy mit karattyol majd nekem angolul a mitfahrer az ölemből. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül vezettem, ráadásul angol gps-szel, de simán odataláltam, ráadásul időben. A táncosok viszont korábban kezdhettek, mert már ment a salsa, amikor én odaértem, Levi is megérkezett pár perccel később, de csak a nézőtérről néztük őket, mert mint kiderült, Levi bachatazni tud igazán, a salsával még csak ismerkedik, s így nem álltunk be most, főleg így késve… A következő meg kizomba oktatás volt, az nekem is viszonylag új, bár otthon Bálintékkal tanultuk már az alapokat, de nem kimondottan szeretem, meg Levinek új volt, úgyhogy legalább együtt bénáztunk… 😀 Rendesen tűzött még a nap így 4-kor is, az oktató csaj meg sokat magyarázott, azt meg épp tudtam, hogy melyik lábammal merre kell lépni, úgyhogy gondoltam addig leszaladok a vízhez, s belemártom a hajam, hogy legalább az hűsítsen. Hát ja, ez az elmélet szép és jó a Balatonon, hajóról, szélcsendben… Itt az lett a vége, hogy bementem bokáig, hogy a következő hullámba majd beledugom a fejem. Na a következő hullám alig jött ki a partra, ahol én álltam. Közelebb mentem. A következő hullám már a térdemig ért, kicsit vizes lett a vége a hajamnak, ezazzz. Maradtam ott, hogy majd a következőbe jobban belehajolok, de az meg felcsapott a seggemig, majdnem visszarántva engem is – fejjel lefele amúgy is könnyű megszédülni -, a következő is szépen beterített, akkor már csurom vizes voltam alulról, s legalább már a hajamból is rendesen csöpögött, úgyhogy gondoltam már mindegy, s beleguggoltam a következőbe. Így legalább már rendesen vizes voltam, mindenhol… 😀 Így történt, hogy aztán csurom vizesen, csöpögő ruhával tértem vissza a parkettre. Közben már ment le a nap, egyre gyorsabban, s mire vége lett az órának, már nem is volt olyan meleg. Igaz addigra a hajam, s a felsőm nagyjából megszáradt, de azért egy farmer shortnak több idő kell. Az volt a szerencsém, hogy az előző estékből tanulva vittem magammal hosszú, melegebb ruhát is, így volt váltásom. Levinél volt törölköző, felvettem a cicanadrágom, s máris jobban éreztem magam.
Innen meg elindultunk mini zarándoklatunkra – mindkét Levente barátja meghívott magukhoz minket, egyiknél megittunk egy kávét, másnál pedig megvacsoráztunk, aztán lassan, de biztosan, elindultunk haza. Itt már nem kellett gps, csak Levit követtem 🙂

Hétfőn megint Fremantle volt a cél, a börtönben kezdtük a napot, pontosabban nem is benne, hanem alatta. Többféle túra, útvonal van, amin keresztül megismerheted magát az épületet, vagy annak egy részének történetét, s mi a csatorna-túrára mentünk, ami jó 2,5 óra volt a föld alatt. Időben érkeztünk, úgyhogy még a kapun kívül vártunk egy 20 percet, addig legalább volt időnk kicsit körbenézni, elolvasgatni az intézmény történetét, aztán jött egy elsőnek kicsit furcsának tűnő ember, aki mint kiderült, hogy az idegenvezetőnk, és egész jó fej. Az egész egy névsorolvasással kezdődött, ami részemről azért volt problémás, mert Dani egyik rokona foglalta nekünk, telefonon keresztül, a névre szóló időpontot ide, és hát két nem magyar anyanyelvű, egy enyhén torzító kommunikációs csatornán keresztül nem igazán ment át az Emese név, úgyhogy az egyszerűség kedvéért Emma lettem… Az idegenvezető meg szépen megkapta a névlistát, hogy aznap kiket fog vezetni, és kereste az Emmát. Én meg mondom, hogy én vagyok. De hát a beleegyező nyilatkozatban nem ez a név szerepel – ott reggel kellett kitölteni egy felelősségvállalási papírt, amire a rendes nevemet írtam… Hogy akkor most melyik vagyok? Elmagyaráztuk, hogy ez egy tipikus magyar név, és hogy nem értették, és így próbáltuk megoldani a helyzetet foglaláskor… Hát jó – egyezett bele -, de akkor most melyiket használom? Mondom az Emesét 😀 Jó, mert akkor úgy fog szólítani a túra során. Az épület belső területén belül csak kísérővel szabad mozogni, így mi is csoportosan indultunk be, és kezdtük meg a felöltözést. Kaptunk “bányászruhát”, hasonló fehér kezeslábas, mint otthon a sugárvédelmi maskara, csini gumicsizmát, kobakot, hevedert és mentőmellényt. Mert hogy lent a járatokban, van 1 méter víz, és hatósági előírás, hogy kell, nehogy valaki belefulladjon… Aztán elindultunk, s a felkészítő előadáson közölte Tristan, az idegenvezetőnk, hogy akkor most le kell mászni 19 métert ezen a függőleges létrán… Én meg nézek kétségbeesetten Danira, hogy csónakázásról volt szó, nem akrobatikus mutatványról! Szépen elmutogatta Tristan, hogy hogyan működik a csúszka, amit ráerősít a hevederünkre, hogy hogyan kell kezelni a mászás közben, aztán gyerünk lefelé. Hát nem mondom, hogy nem izzadt a tenyerem… Szerencsére 3 szakaszra volt bontva a járat, így nem kellett olyan mélyre menni egyszerre, de azért nem volt szép látvány, amikor beléptem a létra fölé nagy terpeszben, egyik lábam csak egy 10 centi széles fém elemen volt, s közben szarakodni kellett a csúszkával… Az volt a szerencsém, hogy találtam egy méretben megfelelő gumicsizmát, így nem lötyögött a lábamon, mert az még sokat segített volna a létrázásban… 😛
Lent már király volt, sokat, és jól mesélt Tristan, bár néha olyan gyorsan mondta, hogy én lemaradtam útközben, ekkor Dani fordított gyorsan. Volt, ahol rendesen felállva tudtunk közlekedni, volt, ahol csak görnyedve, mondták is, hogy figyeljünk majd, mert nem a tartófák lesznek alacsonyabbak, hanem a talaj emelkedik, na én két lépés után vertem be először a fejem, majd a táv közepén még egyszer koppantam… Aztán a túra végén sikerült még egyszer, egy másik helyen jeleznem, hogy van értelme a sisaknak. 😛
Az egész járatra amúgy azért volt szükség, mert innen biztosították a kóceráj ivóvizét. Mert hogy itt mészkő a talaj, ami szépen megszűrte a vizet, és ezt tudták használni. Amúgy ez volt a legnagyobb bajuk az itt raboskodóknak – meg gondolom annyira az őröknek se volt arany életük – , hogy mindig szomjasak voltak és mindig koszosak. Amúgy volt külön női részleg, volt egy fennmaradt doksi, ami leírta, hogy heti háromszor volt “fürdésnap”. Az épület 1991-ig működött tényleg börtönként, kiemelten magas őrzési fokozattal, de a századközepi viszonyokkal kb… 
Tristan végig azon pörgött, hogy mi magyarok vagyunk, már az öltözködésnél előkapta a kis noteszét, és felolvasott belőle 3-4 épületes magyar mondatot, amit valami katonatársától, nevezett Lászlótól tanult meg évekkel ezelőtt a közös ismeretség alkalmával, volt közte négylábú, lovaglásra alkalmas állat nemi szerve, teremtő urunk szexuális viszonya különböző személyekkel, valamint egyéb hasonló szép kívánságok. És ezeket kérette is lefordíttatni. Mi ezt készséggel megtettük, a velünk tartó idősebb kanadai házaspár kellő megrökönyödésére. Út közben néhány szót még kérdezgetett, ami a túra során előkerült, hogy azt hogy mondjuk magyarul. Két kedvence a pók meg csótány lett, ezeken, de főleg a pókon a túra végéig röhögött visszatérően. Mert hogy a pók (poke) angolul bökést jelent, mármint hogy mondjuk az ujjaddal megböksz valakit. A csótány kiejtését könnyebbítvén meg Dani segített rajta, s egyszerűsítette le neki showtime-ra. Na így már sokkal jobban hangzott az ő szájából is.
A túra végeztével jött a sokkhatás, lent a félhomályban, a kellemes 18-20 fokban vígan elvoltunk, de aztán ki kellett jönni a 30+ fokos tűző napsütésbe… Azt hittem megpusztulok. A napra még a hajóroncs múzeum volt betervezve, úgyhogy gyorsan átautóztunk, s bementünk újra a kellemes huszonfokokba, s a ledlámpák barátságos hangulatfényébe. A múltkor én csak az alsó szintet tudtam alaposan végignézni, az emeletre már csak felrohanni tudtam, így most nem is vesztegettem lent sok időt. Kivéve egy termet, amit akkor is csak a végén fedeztem fel, úgyhogy most azzal kezdtük. Nagyon jó kis kiállítás ez, rengeteg információval, képpel, térképpel, videóval, makettel, tárggyal, rövid, tömör, érthető szöveggel a hajózás, navigáció, topográfia, felfedezések történetéről… Ebből a teremből pedig már tényleg egy hajóroncsot bemutató helyiség nyílott, az SS Xantho nevezetű gőzös gépháza volt látható, azzal a motorral, ami 107 évig a tengerben volt, de a megtalálás és kiemelés után restaurálták, és működőképessé tették! Innen én a mellékhelyiséget látogattam meg – ami csak azért fontos információ, mert innen visszatérve egy eddig ismeretlen ajtóra bukkantam. Danit már rég elvesztettem, nem tudtam, hogy merre jár az épületben, de gondoltam, ide be kell mennem. Hát mint a filmekben kb, beléptem, a szám eltátottam, a lépteim lelassultak, és csak csodálkoztam percekig. Egy olyan hajónak a roncsa volt bent, mint amiket a Karib-tenger kalózai filmekben láthattak az emberek. Hatalmas hajó, aminek a bal hátsó része épen maradt, rekonstruálták a megmaradt darabokból, restaurálták az oldaldeszkákat, a bordákat, a tatját… És mellette ott volt a makett, hogy hogyan is nézhetett ki mindez fénykorában… Hát hatalmas élmény volt egy ilyen dögnek a közelében lenni. Az egész teremben félhomály volt, az egyenletes hőmérsékletre és páratartalomra kínosan ügyelnek, s az egésznek olyan hangulata van, hogy átérzed, hogy itt most valami nagy dologról van szó. Ez a valami pedig egy 17. században épített holland vitorlás, a Batavia. A roncson látszódik egy ágyúnyílás is, s mellé ki van állítva két ágyú, valamint az egyik horgonya is. Az egész hajónak a sztoriját itt tudjátok – angolul – elolvasni. 
A nagy csodálkozásainkban a kedves portaszolgálat zavart meg minket, közölték, hogy a múzeum 10 perc múlva zár… Így ismét nem jutott idő alaposan megnézni a felső szintet, nekem legalább nagyjából ismerős volt, de Dani ugyanúgy rohanta végig most, mint én először… 😀 Azt hiszem harmadjára is vissza fogok térni.
A nap végén lefojtottuk az eseményeket – részemről – egy szar hamburgerrel, de legalább a látvány szép volt mellé. Végül sétáltunk megint az óceánparton, aztán felmentünk a RoundHouse-hoz megnézni a naplementét. Pazar látvány volt.

Kedden a déli városrészben találkoztunk, egy kölcsönző előtt, ahonnan elkötöttünk egy katamarááánt! És ott verettünk a Swan folyón, az üzleti városrésszel szemben, hatalmas üveg irodaházak látványában, alattunk medúzákkal, a parton pálmafákkal…  Hatalmas élmény volt. Egyrészt mert én még sosem katamaránoztam, másrészt meg ilyen környezetben meg pláne nem vitorláztam… Egy órára béreltük ki a gépet, de simán kint voltunk vele másfelet, egy szót nem szóltak érte. Mentünk cikkcakkban, összevissza, amerre értük, egyszer majdnem fennakadtunk egy homokpadon, egyszer majdnem belementünk a hajózási útvonalba, meg majdnem kinn maradtunk a vízen. Olyan jól feltámadt a szél, amikor elindultunk, Dani már képzelte is, hogy milyen vagányan fogunk majd egy testen veretni… Hát nem. Itt délelőttönként keletről fúj a szél, majd megfordul, s délután feltámad a nyugati. Na mi pont kifogtuk a megfordulás idejét. Leállt. Ez már csak azért volt ciki, mert evező nem volt a hajón. 😛 Szerencsére jött két szellő, ami meglökött minket annyira, hogy kiértünk a partig, megköszöntük a lehetőséget, aztán én jöttem haza, mert délután jött Martin, s addig meg helyre akartam pofozni a lakást.
Estére meg Levi szervezett programot nekem, itt volt egy török barátja látogatóban a keleti partról, s elmentünk pizzázni egyet. Felöltöztem, tanulva az eddigi estékből, amikor majd’ megfagytam, hosszú farmer, pulcsika… Aztán meg izzadtam, mint tudjuk ki tudjuk hol. Az a tipikus meleg nyári este volt. Persze, a belvárosról van szó, itt kint Parkwoodban lehet lett jogos volna ez az öltözet, de ott az épületek, az aszfalt, minden nyomta vissza a meleget. Elvitelre kértük a pizzát, s felmentünk a Kings Parkba megenni. Gyönyörű kilátás volt a városra, meleg este, a fűn csomó másik fiatal társaság, akik piknikeznek, vagy csak bámulják a város fényeit… Nagyon hangulatos volt, a két srác is elemében volt, végighülyéskedték az egész estét, a végére húguknak fogadtak engem (mert hogy ők testvérnek szólítják egymást), szóval nagyon jól éreztem magam 🙂

Szerdán ismét sűrű napom volt, reggel mentünk az oviba, aztán délután beültem a pedikűröshöz, hogy rendbe hozza a sarkamat, mert nem akartam úgy járni, mint a nyáron, hogy annyira kiszáradt, hogy véresre repedt, s minden lépés kínzás volt… Heni elvitt egy helyre, ahol rögtön fogadtak is, egy kínai fiatalasszonyka megdörzsölte a lábamat, de azért hagyott maga után még csiszolni valót, de legalább azóta is krémezem, hogy legalább annyit segítsek rajta. Pont jó helyen volt ez a kis szépségsziget, félúton a magyar ház meg Morley között, ahol Leviék gyára van, úgyhogy felszálltam a következő buszra, s elmentem megint gyárlátogatásra 🙂 Még fél óra volt kb vissza Levi munkaidejéből, néztem, ahogy puzzle-znek a márványlapokkal – most egy épülő új szálloda elnöki lakosztályának fürdőjét csinálják, egyedi mintával, amit kétféle kőből vágnak-ragasztanak össze még itt nagyban, aztán felvágják, és majd ott rakják megint össze kisebb darabokból. 
Délután meg babalátogatóba mentünk egy fiatal francia párhoz, a feleség Levi búvároktatója, s jó barátja. Még nincs két hetes a gyerek, de már mentünk látogatni. Ez nekem kicsit furcsa, mert nálunk nagyon figyelnek, hogy legalább 1-3 hónap teljen el a születés óta, mert hogy az immunrendszer még nem olyan erős, ki tudja mit viszel magaddal, stbstbstb… Hát itt nem. Ott feküdt büdösbogár pózban az alkarnyi gyerek, végig aludt, amíg ott voltunk, mi vígan nevetgéltünk, csipegettünk, ittunk, laza volt minden, s jó fejek ők is. 

Csütörtökön a Whitfords Beachen voltunk, gyönyörű, hosszú, fehér homokos part, türkiz vízzel, kellemes hullámokkal… Van kimondott kutyastand része is, és tavaly januárig volt lovas strandja is, de azt megszüntették… 🙁 Pedig mekkora lehetett már félig a vízben gázolni a naplementében a fehér homokban a lovaddal… Jó, mondjuk nem olyannal, mint szegény Szverával anno, aki egy fél méteres pocsolyát két méretes ívben került ki, ha meg hozzáért két csepp a patájához, akkor félméterest ugrott… De még nem mondtam le erről az álmomról, Kwinana-n még működik ilyen partszakasz!
Igazából sok időt nem töltöttünk itt, sétáltunk egyet lefele, megnéztük a kutyásokat meg a kite-osokat, visszamentünk a cuccunkhoz, megebédeltünk (Szilvi jóvoltából, aki még kedden hozott nekem krumplisalátát – ha már pénzt nem fogadok el Martin tanításáért, akkor természetben fizet.. :D), fürödtünk egyet – most először, rendesen, fürdőruhában… :D, sétáltunk egyet fölfele – közben bedurvultak a hullámok, talán jött a dagály, aztán mentünk haza. De ennyi idő alatt sikerült enyhén megpirulnom – este táncon mindenki kikerekedett szemekkel fogadott, hogy úúúúúristen hogy nézek ki, strandon voltam-e, hogy én nem fogok aludni az este, hogy ez hogy fog fájni nekem holnap, stbstbstb. Nem hittek nekem, hogy semmi bajom nem lesz. Bekentem magam egy jó kis hűsítő zselével itthon, fürdés után, és másnap este már csak halvány nyoma volt, hogy én napon voltam előző nap.
Séta közben találtunk egy átlátszó genyószerű izét, amiről csak másnap derült ki, hogy micsoda…

Mert hogy pénteken visszamentünk megint Whitfords tájára, pontosabban Hillary’s-ba, hogy megnézzük az AQWA múzeumot – a csütörtök délutánba már nem fért volna bele, mert 4 órát írt ajánlott látogatási időnek, és már csak két óra volt zárásig, s nem akartunk megint rohanva végignézni valamit…
Egész jó kis komplexum ez, bemutatja Nyugat-Ausztrália tengeri élővilágát, lebontva a különböző partokra, van benne teknőc-szektor, rájanemsimogató, csomó medúza, külső medence sok kicsi buta halnak, akik körbe-körbe úszkálnak folyamatosan, meg alagút a cápák úsztatója alatt. Az egész szépséghibája az volt, hogy egyrészt néhol erős halszag volt, másrészt pedig, hogy legalább 2-3 iskolás csoport volt épp akkor ott, amikor mi is, és 6-7 éves, ordibáló, futkosó, az üveget kopogtató neveletlen kölyköket kellett kerülgetnünk. Igyekeztünk azokba a termekbe menni, ahol kevesebben vannak, de így is elég idegtépő volt…
Ezek mellett amúgy tök jó volt, csomó érdekes állatot láttunk, mini polipot, leveles vízinövényre hasonlító csikóhalat (amit tengeri sárkánynak hívnak), óriási teknőst, bohóchalakat, tisztogató rákot, uv fényben világító korallokat, és olyan vízicsigát, ami a parti homokban él, és átlátszó hurkát rak le, ami tele van sok pici csigatojással… Mellesleg a nyelvében lévő méreg olyan erős, hogy az ember idegrendszerét is kicsinálja, ha nem kap időben szívmasszázst…

A szombat munkásan telt, megtartottam a táncot, jött egy új kislány is, bízom benne, hogy ha még most nem is, de később rendszeresen fognak járni – még csak 3-4 év körül van, kicsit kicsi a többiekhez képest, de ügyeske. Utána meg mentem át Jolimontba, a nebulósokhoz, szinte az egészet a karácsony és a betlehemezés töltötte ki, viszonylag gyorsan elment, én megint Karolinával voltam a kicsikkel, utána meg az énekeket tanultuk/ismételtük a “maradékkal”, akiknek nincs kiemelt szerepük a jelenetben.
Estére meg egy szülinapi kerti partira voltunk hivatalosak Levivel, meg egy másik barátjáékhoz is, szintén szülinapra, de leragadtunk az első helyen. Jó kis társaság gyűlt össze, az eddig talán legszimpatikusabbak – többnyire gyerek nélküli, fiatal, 30-35, max 40 körüli magyar párok. Néhánnyal találkoztam már korábban, de a többség ismeretlen volt, de jót beszélgettünk így is. Közben volt egy kis sütögetés, de mellette annyi kaját hozott mindenki, hogy tele volt minden asztal. Tésztasaláta, tojássaláta, töpörtyű, sült hús, hagyma, pogácsa, képviselőfánk, gyümölcsrizs… Igyekeztem mindent megkóstolni, meg hát jól is esett, mert az ebéd kicsit kimaradt…
Aztán fél 12-kor mi elkezdtünk elköszönni, aztán azt vettem észre, hogy mindenki felállt, s mindenki köszön mindenkiről… 😀 Végül az egész banda megindult, de nekünk muszáj is volt menni, mert mi érkeztünk utoljára, s csak úgy tudtunk beállni a ház elé, hogy másik három kocsi útját zártuk le, de még így is álltak bőven a szomszéd füvén meg a szemben lévő háznál is. Itt muszáj mindenkinek kocsival közlekedni, mert busszal kb lehetetlenség a nem központi helyekre eljutni, de még oda is kb háromszor annyi idő, mint kocsival. Ráadásul hatalmas távolságok vannak városrészek között, hiába van csomó autópálya, meg lehet a városban is 70-nel közlekedni, most pl legalább 45 perc volt nekünk hazajutni. 

Vasárnap Levi dolgozott (a változatosság kedvéért – esküszöm, élete végén meg fogja kapni a sztahanovista érdemérmet…), én meg konyhatündérkedtem. Muszáj is volt, mert benéztem a hűtőbe, és egy rakás fonnyadó paradicsomot meg padlizsánt láttam, amiknek a vételkor még jobb sorsot szántam, de egyszerűen nem jutottam el odáig, hogy pasztát csináljak belőlük, meg megegyem őket vacsi-reggeli mellé… Úgyhogy felcsaptam az internetet, és kerestem egy szimpatikusnak tűnő receptet, de az se volt mellékes, hogy olyan hozzávalói legyenek, amik nekem vannak itthon. Így néztem ki egy mozzarellás-bazsalikomos receptet, bár se mozzarellám, de bazsalikomom nincs. De van lapkasajtom meg mindenféle más fűszerem. Úgyhogy felszeleteltem a padlizsánokat meg a paradicsomokat, megkentem őket fűszeres olajjal, némelyikre tettem egy kis bacont is, csak hogy csábítóbbak legyenek számomra… 😀 Végül beterítettem őket a sajttal aztán helló, be a sütőbe. Sztem teljesen jók lettek. Egyszer legalábbis ehetőek 😛
Aztán nagy duzzogva rávettem magam, hogy elmenjek egyedül is salsázni, amit végül nem bántam meg. Most odaértem pont kezdésre, rögtön be is álltam, ekkor még tömegesen vettük át az alaplépéseket, s csak később álltunk párba. Szerencsére pont akadt nekem is egy srác, meg a párcserék folyamán is többségében ügyes és/vagy már gyakorlott fiúkkal sodort össze a tánc. Utána megint kizomba tanítás volt, arra már nem álltam be, inkább lementem a partra gyönyörködni a hullámokban. Kimondottan szeles idő volt, úgyhogy hamar fel is öltöztem, pluszban be is felhősödött kicsit, de legalább olyan fényjátékot varázsolt az égre, hogy nem győztem gyönyörködni. Végül pedig olyan vörös volt a naplemente, mintha meggyulladt volna az ég alja – de ezt sajnos már csak a parkolóból láttam. Végül egy hatalmas nagy lecsapó képével a szemem előtt indultam meg haza, s végig a villogó felhők kísérték utam, néhol még az eső is eleredt, s besötétedett, mire hazaértem.