Szülihét

16-án, hétfőn az “öregfiúk band”-del ünnepeltem a születésem napját, egy próba keretén belül. A mellékelt kép még egy hónappal korábban készült, azóta nem fotóztam amikor zenéltünk. Főként az ’56-os műsorra gyakoroltunk ilyenkor. Hiába vittem egy kottát még szeptember közepén, hogy szeretném ha megtanulnánk és előadnánk – tudtam volna benne citerázni is, s a többségnek tetszett is, valahogy mégis elmaradt a megtanulása… S azok a dalok lettek végül előadva, amiket Frigyes mondott… És akkor ezek után álljak be énekelni a mikrofon mögé. Vagy citerázzak. Hát mondom ezekhez nem tudok. (A kép még az első, mit sem sejtő próbán készült.) Úgyhogy hatalmas életkedvvel hétfőnként jópárszor eltoltuk a Ha én rózsa volnék-ot meg a Miért hagytuk, hogy így legyen c. Illés számot. Nem mondom, hogy a végeredmény tökéletes lett, (egy helyen én is elrontottam a szöveget) de a próbákból ítélt fellépés minősége meghaladta a várakozásaimat – külső visszajelzést még nem hallottam (értsd kaptunk dicséretet, de szerencsére még felvételt nem láttam viszont a műsorról, pedig sokan videóztak a telefonjukkal vagy a tabletjükkel, amikor zenéltünk, s ez felettébb zavart…)
Na mindegy, kicsit előre haladtam az időben, a próbákhoz még annyit, hogy Bandi, a dobosunk felajánlotta, hogy hazatelefonálhatok a telefonjáról – mert hogy neki úgyis van több száz ingyen perce Magyarországra, és ő úgysem tudja lebeszélni… Úgyhogy kaptam az alkalmon, s E.T. hazatelefonált. Persze ki az, aki felvesz egy ismeretlen előhívójú számot… Hát az én kis húgom! Meg Luca! 😀 Sikerült is jól meglepnem őket 🙂 Anya, apa, mama, múzeum nem vették fel, de így is sikerült jó negyed órát elcsacsognom Bandi perceiből, s közben mindenki jól járt. Azóta követtem el még egyszer ilyen aljasságot, ekkor már sikerült otthoni kollégákat is meglepni, meg Lidi mama is felvette, bár azt hiszem én jobban meglepődtem azon, hogy ő nem lepődött meg, hogy én hívtam, mint amennyire én vártam, hogy ő megfog… (Ezt most értitek? :D)

Kedden blogírós napom volt (poén, hogy már ez is bele “kell” írnom a blogba… :D), meg estére jött Martin citerázni. Nagyon ügyes! Borzasztó hamar megtanulja a dalokat, s minden korábbira is emlékszik, tökéletesen penget, magát kijavítja, ha mondjuk a ti-ti-t rossz irányban csinálja, nagyon jó a ritmusérzéke, a hallása, ha éneklem neki, amit játszik, akkor ha meg is áll, mert elbizonytalanodik, akkor jó irányban folytatja. (Kipróbáltam, ha nem éneklem/dúdolom, és elrontja, akkor sokszor mellényúl, hogy honnan, hogyan is folytassa.) Már csak neki kell megtanulnia énekelni, amiket játszani is tud már. Próbálok neki többségében olyan dalokat tanítani, amiket ismer, de azt a szintet már elhagytuk, hogy hinta-palinta meg süss fel nap, az ő korához való gyerekdalok viszont már nincsenek meg neki… Énekelni is jól tud, csak nem szeret. Legalábbis ezeket. Szerintem zavarja, hogy nem tudja a szöveget, bár próbálom neki tanítani, elmagyarázni a jelentését, de csomó régies kifejezés van, nem használt szavak, amiket még a magyarországi gyerekek se értenek sztem, csak tudják, mert így tanulták meg, de egy 7 éves fiúnak, aki itt született, itteni iskolába jár, ausztrál osztálytársai vannak… Anyukája mondta, hogy otthon az asztalon gyakorol, nyomkodja lelkesen, a levegőben penget, s alig várja, hogy kedd legyen 🙂 Szegénykém pont akkor fog tudni gyakorolni már otthon is, amikor én már nem leszek – ugyanis megkapja a citerát karácsonyra 🙂 Max majd tartom skype-on neki az órákat… 🙂

Szerdán szokásos magyar ovi volt, végre tényleg hasznos tagja voltam a társadalomnak, Heni nem tudott jönni, úgyhogy Csillával ketten vittük a foglalkozást, ő sütögetett most, s én csináltam a kézművest – gyümölcsfákat hajtogattunk papírból, meg olvastam mesét a gyerekeknek, végül volt egy kis közös tánci is. Délután meg gyaloglós kedvemben voltam, s így indultam be a városba. Nem nehéz bejutni a magyar háztól a városközpontig, csak végig kell menni egyenesen a Beaufort street-en. Ez is mekkora már… 🙂 Pont ide kerültem, Perth-be, én, ahol a magyar ház ennek az utcának a sarkán van… 🙂 Amúgy a nagy felirat végén a STR betűket elfújta a szél. Úgy van megcsinálva, hogy az S már meg van billenve, a T éppen dől, az R meg már a földön fekszik. Közben csomó helyen találtam gyönyörű falfestéseket, járdafestéseket (otthon meg kötözködnek a kétfarkúakkal pár négyzetméter színes járda miatt…) meg egy fura szobrot, de azt nem tudtam szépen lefényképezni. Egy tandembiciklin teker egy meztelen kutya elöl, egy nyúl meg hátul. o.O Még nem jöttem rá, hogy mire gondolhatott a művész… 😀 De sokan ezt használják tájékozódási pontnak, hogy ott, vagy előtte-utána mennyivel kell lekanyarodni éppen kocsival, ha hova akarsz jutni – ha másért nem, ezért már biztos érdemes volt elkészíteni az alkotást. 😀
A legjobb része viszont a napnak az volt, amikor megláttam egy uszonyt kibukni a vízből az Elisabeth Quay-en. Először pislogtam is, hogy mi a fene volt az, képzelődök-e. Nézem a vizet, megint. Na itt lefagytam. Immár meredek, egyszer csak látszik egy szép nagy hát is. DELFIN! Mi több, delfinek! Ott, a Swan folyóban. Bent a városban. Csak úgy. Úszkálnak. Ketten, s fel-fel jönnek. Hát azt hittem lepetézek. Videóbizonyítékért ismét lehet keresni 🙂

Csütörtökön háziasszonyoskodtam, kitakarítottam a házat, megcsináltam a szülinapra tervezett gyümölcsös pudingtálat, meg figyeltem – human security system -, hogy mi a bánatot köröz felettünk egy helikopter. De vagy negyed órán keresztül. Közben meg vinnyogva ment minden a közeli főúton, rendőr, tűzoltó, mentő… Nem tudom mi történhetett. Amúgy is gyakran járnak itt a helikopterek, sokmindenkinek van egy épp otthon…
Este meg táncpróba volt, illetve inkább szülinapozás, mert Frigyesnek aznap volt, de megemlékeztek rólam is, meg is lettünk táncoltatva – ahogy anno Robi a Keszkenő gálán, meg elénekelték nekünk a Sok születésnapokat-t, utána pedig átbeszélték az elmúlt hónap eseményeit, eredményeit egy-egy szelet torta mellett. Jó volt látni, hallani, hogy meghallják a negatív kritikát is, és nem gőgösködnek, nem visszatámadnak, hanem megfontolják, s építkeznek belőle. Valahogy így kéne működni minden csoportnak, s úgy általában mindennek…

Pénteken nagyüzemi főzés volt az Örökzöldeknek, úgyhogy fél 9-kor már nem láttam a könnyeimtől – rohadék vöröshagyma. Hogy mit csináltunk, azt így utólag se tudom eldönteni, Frigyes paprikás krumpliról magyarázott, Marika lecsóhoz készült… Szóval volt ebben minden… A végeredmény nem lett rossz, a nyugdíjasok is dicsérték, ehettek hozzá salátát, meg egyéb zöldségeket, savanyúságot meg ilyenkor mindig hoz valaki valami sütit, úgyhogy volt desszert is. A terítést meg már a hétvégi műsor, s a hétfői évforduló jegyében csináltam meg 🙂
Este ismét egy konyhában tevékenykedtem, illetve -tünk egy kedves fiatalemberrel. Róla azt hiszem még sokat fogtok hallani azt hiszem a következő időkben… 😛 Délután bevásároltunk a sütéshez, aztán 7-kor nekiálltunk a mókolásnak. Ő kikapott egy pucér kacsát a hűtőből, azzal bíbelődött, én meg palacsintagyártásba kezdtem. Az a szerencsénk, hogy nem voltunk éhesek, amikor hazaértünk, így kimondottan jól esett a pontban éjfélkor asztalra kerülő sült állat… 😀 A palacsintából még ettünk frissen, kóstoló gyanánt, de a többség inkább reggelire maradt 🙂

Szombaton újra gyerektánc volt, elkezdtem a felkészülést velük a Mikulás műsorra (amiben lesz minden más is a Mikuláson kívül), egyelőre sokszor elénekeltem velük/nekik a Luca Luca kitty-kotty-ot, hadd szokják a dallamot, meg tanítgattam nekik a szöveget – Marika volt a szinkrontolmács. Még van egy hónapunk, remélem lesz belőle valami… A csárdás, pontozó, tititá egész jól megy nekik, mintha azt mondhatnám, hogy fejlődnek, az órák elejét általában ezek gyakorlásával töltjük, meg sokat játszunk a táborban tanult körjátékok közül is, némelyiket együttes kívánság és közös nyomás után 😛 😀
Este pedig félcsinosba öltöztünk, egy születésnapi vacsorára mentünk a városba, utána pedig maradtunk épületen belül, s átmentünk a kaszinóba. Ez tényleg egy pénznyelő, csak van sok étterem, tánctér meg vásárlási lehetőség mellette/a közelében. Nagy várakozásokkal betódultunk egy ilyen zenés szórakozásra lehetőséget adó hallba, ahol az idő előrehaladtával egyre több ember jelent meg. Lánybúcsúsok, ÖTYE, alulöltözött fiatalok, túlöltözött, magukat 30-nak képzelő 50-esek, angolszász úri hölgyek kis kalappal a fejükön. Szóval volt mit nézni 😀 A baj csak annyi volt csupán, hogy többet vártunk a zenészekre, mint amennyit játszottak végül… Pontosítok; mint amennyit hallottam belőlük. Mert a várakozást megunva elmentünk körbenézni az épületben, megnézni a játékteret, ahogy a nyugdíjasok gépekbe dobálják a pénzüket… Aztán mire visszaértünk már játszottak a fiatalok, egész jól is, főleg korukhoz képest, s nekem a dalválasztásaik is tetszettek, kicsit retro volt, de a dallamos, énekelhető, táncolható verzióból, s vidám hangulata volt az egésznek. Kicsit táncoltunk mi is, aztán elköszöntek a zenészek… Aztán gyorsan felszívódott a társaság nagy része is. Úgyhogy mi is hazaindultunk. S én vittem haza a fiúkat, fuvaroztam őket egy Toyota Hilux-szal. Ekkora dögöt se vezettem még, de tetszett a dolog 🙂

A vasárnap pedig az ’56-os műsoré volt. A próbához kapcsolódóan már nagyjából leírtam, hogy hogy sikerült. Az említett zeneszámokon kívül volt angol nyelvű beszéd, vers (amit én javasoltam felolvasásra – el is baktam, rosszul mondtam meg a szavalónak a költőt… s egy valaki biztos kiszúrta a hallgatóságból, aki szóvá is tette nekem… :S bár nem bántó szándékkal, meg személyesen, de akkor is égett a pofám), személyes visszaemlékezés, kortárs költő felszólalása, s a végén kitértünk az aradi vértanúkra is. Legvégül pedig közös zenélés és éneklés volt, a Kossuth Lajos azt üzente, Csínom Jankó, Gábor Áron dalokat citeráztam én, hegedülte Jansz Pali s játszotta harmonikán Frigyes. A kezdeti akadozások ellenére egész jól együtt tudtunk játszani, s a közönség is tök jól énekelt! Teljesen meglepődtem. Néha már úgy szólt, mintha ezt direkt gyakorolták volna erre az alkalomra (s remélem nem azért ment ilyen jól, mert minden évben ezt éneklik ilyenkor…)
A konferálás az én feladatom volt, bár ezt csak előtte negyed órával tudtam meg kb, úgyhogy ehhez mérten elég szar is volt szerintem… Próbáltam rövidre fogni, semmi átvezető szöveget nem mondtam, csak megköszöntem az előadást, s felkértem a következő műsorszámhoz a szereplőt. Azért odajött a végén egy-két néni, bácsi, hogy gratuláljon, meg megköszönje a szervezést, de azért szerintem lehetett volna jobb is…