Okt 11-15

Szóval szerdán elmentem segíteni a magyar oviban, most mindenes voltam, kentük a mini pizzákat a gyerekekkel, operatőrködtem, miközben meseolvasás volt, előpakoltam a dolgokat a kézműveskedéshez, aztán rendet raktunk a végén. Jó hosszú alkalom lett, volt vagy fél 3, mire elindultunk. De nem haza, hanem elmentünk Marikával meg Zsófival az Elisabeth Quay-re, fel a Bell Towerbe. Ez egy magas épület, egy új építésű harangtorony, ahogy a neve is mutatja, itt van Nyugat-Ausztrália legöregebb harangja, amit 1763-ban készítettek Angliában. Most 12 működő harang van benne, kettő még készül, ezekkel harangoznak is rendszeresen, tartanak harangozás-bemutatót is, de tartanak itt esküvőket, céges fogadásokat… Fent a teraszon van egy oszlop, amin sok kicsi harang van, s ha bedobsz egy gépbe egy két dollárost, akkor választhatsz egy dalt, amit eljátsszon. Elég nagy a választék, van vagy 10 kategória, hogy karácsonyit szeretnél, vagy gyerekdalt, vagy hazafiast, vagy klasszikus zenét, s ezeken belül is 5-8 dal… Jó üzlet mindenkinek. Ha hallják, hogy zenél, akkor feljönnek az emberek, ha feljönnek az emberek, már csak bedobnak ők is egy érmét, hogy zenéljen… Amúgy nagyon szép a kilátás – még, mert a Kings Park és az öböl felől hatalmas szállodát építenek a közvetlen szomszédjába. Meg azt hiszem a másik felén is elkezdődött valami hasonló beruházás… Szóval ha most körbejárja az ember, akkor nagyon szép városkép tárul a szemel elé, a víz felé, a város felé, mindenfelé. Sztem még a helyieknek is most gyorsan ki kéne használniuk…

Csütörtökön nem volt még Keszkenő próba, egy kis pihenőt hirdetett Péter az elmúlt hetek felhajtása után. Sztem senki nem volt megsértődve emiatt 🙂 Egész nap itthon voltam, kapartam össze magam meg a házat a koszból.

Péntek is egy nyugis napnak indult, de nem hazudtolta meg magát végül a 13-dika. Egy hirtelen, gyors reggeli egyeztetés után pattantam is ki az ágyból, hogy átmenjek Karolináékhoz, hogy megbeszéljük a Mikulás-műsor részleteit. A google maps szerint kocsival kb 25 perc alatt megtehető távra laknak, na ez egy majdnem két és fél órás mutatvány lett végül… Egy óra alatt bent voltam a városban, majd jött a kóválygás a tűző napon (hurrá, jön a nyár) 11 órától kezdve. Merthogy kedves google azt mondta, hogy ott van az átszállási pontom. Hát nem ott volt. Már messziről látszódott, hogy fel van túrva az egész környék, de gondoltam csak kialakítottak egy ideiglenes megállót, vagy kiírták, hogy merre menjen a hülyéje, ha már egyszer odament… Hát nem. Egy szimpatikus munkást megkérdeztem, hogy szerinte merre van az, amit én keresek, erre visszaküldött oda, ahonnan jöttem. Közben már egyeztettem Karolinnal, s végül eljött értem. Tényleg nem voltak már onnan messze, csak mire elindul egy kisgyerekkel, odatalál, ahol én vagyok, mire megtaláljuk egymást… De legalább közben ettem egy jó fagyit. Hatalmas gombócot adtak, ez tényleg kézműves volt, ráadásul olyan ízvilággal, hogy hű. Szezámos csokis mogyorókrém. És ez még az egyik legegyszerűbb ízük volt. Ha még egyszer erre kóválygok, megint betérek. 
A – szerintem – rövid, max másfél órásnak képzelt megbeszélésből majdnem egész napos program lett, amihez egész nap cipeltem a citerámat, tök fölöslegesen… Én gondoltam, hogy majd átbeszéljük a műsor vázát, kiosztjuk a feladatokat, hogy ki mivel készüljön a következő megbeszélésre, vagy iskolai foglalkozásra, stb… Hát, a végén már ott tartottunk, hogy a szereplők szövegét írtam… Utálok így dolgozni. Akkor, ott, rögtön találjak ki valamit, írjuk le, a az már végleges… Miért nem lehet előre szólni, hogy készüljek? Mert akkor ötletelek, utána nézek a témának… Aztán majd egyeztetjük, hogy ki-mire jutott. Vagy egyezünk meg abban, hogy mivel készülünk majd a következő alkalomra, ahol majd részletesen kidolgozzuk a programot. De itt nincs idő semmire, ami rosszabb, hogy nincs állandó gyerekanyag, akikkel számolni lehetne, nem ismerjük a lehetőségeket, hogy kikkel kell majd még dolgozni, milyen csoportok, mivel akarnak majd szerepelni… De azért legyen valami… Nehéz lesz. Megpróbálok rálazulni a dologra, nekem is engednem kell, kéne a gyeplőn, de szart sem szeretnék kiadni a kezemből. És ha már ránk bízták az egész műsor megszervezését, nem gagyit meg káoszosat szeretnék…

Szombaton végre volt gyerek néptánc, szokásos létszámmal, remélem ez a jövőben emelkedni fog.
Aztán meg mentünk a magyar iskolába, Karolinával az ovis korosztállyal foglalkozunk 1 és 4 óra között. Úgy volt, hogy máris elkezdjük a Mikulás-műsor szerepeinek ismertetését a gyerekekkel, hogy legyen idejük nekik is felkészülni, de ez szóba se került a nap folyamán. Táncoltunk, énekeltünk velük, itt már legalább citeráztam is, meg kézműveskedtünk velük. Utána szerencsére megint hazahoztak Dóriék, gondoltam még csinálok egy kis édességet a másnapi piknikre, de erre már nem jutott idő, mert mini házi októberfesztre voltam hivatalos, és indulni kellett, épp hogy átöltözni volt időm. Ez végül ottalvós buli lett, úgyhogy a – fejben – vasárnap délelőttre eltolt pudingolás is esélytelenné vált.

Vasárnap 14:00-ra hirdettem a szülinapi piknikemet, szerencsére volt segítségem az összepakolásban meg az odaköltözéssel, úgyhogy oda is értünk 14:10-re. Aztán szépen lassan becsorogtak az emberek, igaz egy kicsit nagyobb társaságot vártam, de így is jól sikerült, én jól éreztem magam. Állítólag a többiek is 🙂 Kicsit szeles, de napos időnk volt, kipakoltuk a kaját az asztalra, leterítettem a plédeket a fűre, aztán elvoltunk sötétedésig. Kaptam sajttortát, amit Martin választott nekem, meg jägert, a gálaműsoros banda egyik tagjától – azt hiszem már ismernek 😛 😀 Meg mindenki hozott egy kis rágcsálni valót, úgyhogy hirtelen úgy telepakoltuk az asztalt, hogy támaszkodni alig maradt hely rajta… 😀 Igazából én még nem is voltam ilyen igazi pikniken, úgyhogy meg is lepődtem, amikor tényleg mindenki elővette a kis kolbászt, sonka szeleteket, direkt ilyen alkalmakkor használt keksz-szerűséget – kenyér helyett, és ment a falatozás. Tetszik a dolog, szerintem hirdetek még egy ilyen pikniket, amíg itt vagyok. Ja, mert hogy Bendegúz, az egyik táncos, aki eljött, kérdezte még előtte való nap, hogy szólhat-e a többieknek a csoportból. Mondom végül is, ha akad még olyan, aki szívesen eljön… Jó, mert akkor kirakja a közös csetbe, hogy lesz ez a progi… Háááát, mondom azt azért neee… Nem készültem ennyi emberre. Végül nem rakta ki, csak 3-4 személynek szólt, de nekik meg már volt programjuk a hétvégére. Mert mint kiderült, hogy a táncpróbákon kívül nem nagyon járnak össze a Keszkenősök, és igazából igény lenne rá, csak lehetőséget nem nagyon csinálnak, és ez tök jó “ürügy” lett volna… Úgyhogy majd lesz valami goodbye november, vagy akármi party 🙂 Talán. Szilvivel eljátszottuk a fél pakli kérdezz-felelek kártyát, ami általános műveltségi kérdéseket tartalmaz Magyarországgal, s a magyar kultúrával kapcsolatban. Kicsit hűs volt már a végére, mert rohamtempóban ment le a nap, de a szúnyogok tették fel az i-re a pontot. Tekintve, hogy vízparton voltunk… Úgy gondolták, hogy fel vannak hatalmazva arra, hogy szarrá csípjék azokat, akik odatévednek. Zárásként azért még láttunk egy gyönyörű naplementét – ha nem látom, nem hiszem el másnak, hogy nem photoshoppolt a képe… Aztán vége is lett az eddigi legmesszebbi, és leginkább “ismeretlen” emberekkel töltött születésnapi összejövetelemnek. Amit azért nem annyira bánok… 🙂