Fridás napok

Még szombat este, illetve hajnalban, amikor hazaértünk, megbeszéltük, hogy másnap azért tényleg viszonylag korán fogunk kelni, mert már előtte megegyeztünk abban, hogy elmegyünk Fremantle-be, az óceánhoz vasárnap. Csak a szombati bulika nem volt beleszámolva. Nagy elszántan be is állítottam az órát 8 órási ébresztőre… Aztán szépen át is aludtam, de úgy, hogy észre se vettem… Negyed 12 volt, amikor felébredtem. Nagyon égett a pofám… Pedig még direkt beszéltük, hogy én viszonylag korán szoktam kelni, ő a délig alvós… Hát most nem jött be… Összevontuk a reggelit az ebéddel, aztán 1 óra körül elindultunk nyugatra. Igazából így is egy jó kis nap lett, csak hát nem így terveztem/tük…

Szerencsére a busz a vízhez közel tett le, a Fremantle-i állomásnál, innen indítottuk mini túránkat (aminek a vége azt hiszem 11 km gyaloglás lett, hogy jól emlékszem Frida mért értékére). Kis séta után (amerre én már a múltkor is jártam) egy körépületbe botlottunk, nosza gyorsan fel is mentünk oda. Igazából egy sokszögletű börtön volt az, amit találtunk. 1857 és 1900 között működött dutyiként, két és négyszemélyes cellákkal. Külön konyha és mosókonyha is volt berendezve az ellátásuk érdekében. Amúgy állítólag ez Nyugat-Ausztrália első állandó épülete (1831-ben lett kész). Mellette, illetve a tenger felől nézve előtte volt egy kilövő állás (1900-tól működött), ahol minden nap délután 1 órakor a perth-i obszervatóriumból kapott egy elektromos jelet, aminek következtében kilőtt egy golyót az ágyú. Ez volt a pontos idő , s tájékozódási pont a hajósok számára is.
Aztán lementünk a partra, meg ki a déli világítótoronyhoz, ami egyben a Fremantle-i kikötő jobb oldali bejáratát jelzi, ami igazából már/még a Swan folyó, ugyanis itt ömlik bele az óceánba. Sose láttam még világítótornyot élőben, mindig csak filmeken, képeken. Kicsit reménykedtem benne, hogy esetleg fel lehet menni, de le volt lakatolva az ajtó… 🙁 De amíg ott voltunk, láttunk hatalmas, konténereket szállító teherhajót kifutni, néhány kisebb jachtot, meg ott császkált fel-alá egy Beneteau, sztem oktatás folyhatott a fedélzetén, mert elég nyögvenyelősek voltak a fordulói, meg csak párhuzamosan mentek a parttal. Aztán valami kajáldát keresve rátaláltunk a tengerészeti múzeumra, Frida engem úgy másfél órára elvesztett… Volt szó itt a hajók kialakulásáról a legegyszerűbb evezősöktől kezdve a volvo ocean race-ig, sok-sok-sok vitorlás kiállítva (hát én csak ámuldoztam…), de volt szó a halászatról is, búvárkodásról, vízi közlekedésről, állatvilágról, navigációról… Imádtam. Ja, és mindezt ingyen. 😀 Bementünk, ténferegtünk, nem tudtuk hol a bejárat. Volt pult, állt benne két srác, mindegyik el volt foglalva valamivel, egy nő állt a pulton kívül, hogy miatta keresgéltek-e valamit, nem tudni, totyorogtunk egy darabig, néztünk, hogy akkor most mi van, itt kell-e jegyet venni, aztán közben szépen elmentünk a nő háta mögött, volt vagy két méter a museum shop szekrényei meg közte, a srácok nem szóltak utánunk, úgyhogy szépen elindultunk körbenézni. Majd ugyanígy távoztunk másfél óra múlva, én élménnyel teljesen megtelve. Ezután még körbejártuk a múzeum épületét (amit mint kiderült, már a világítótoronyhoz menet láttunk, csak akkor még nem tudtuk, hogy az az…), láttunk partra kiemelve egy tengeralattjárót, aztán utolsó utáni lehetőségként találtunk két nyitva tartó gyorskajáldást, így vasárnap negyed 6 magasságában, hogy enyhítsük már eléggé tomboló éhségünket. Végül Frida kívánsága is teljesült, a vízparton vacsoráztunk, a naplementében. Hát tényleg gyönyörű volt. Igaz nem a homokos fövenyen költöttük el étkünket, hanem egy kikötő beton “peron”-ján, de így is láttunk csodát. Ugyanis pont mellőlünk indult el egy óriási személyszállító hajó. Kb mint a Titanic. Egyszerre volt félelmetes és gyönyörű. Aztán még pont elkaptuk, hogy beússzon egy újabb hatalmas dög, amiről először nem tudtuk, hogy mi lehet, mit szállíthat, aztán megkérdeztem egy helyinek tűnő horgászt, aki elmondta, hogy új autókkal van tele a belseje. Aztán még megvártuk, míg teljesen lemegy a nap – gyönyörű színek voltak, s érezhetően lett hirtelen hideg, amint elbújt a fák, épületek mögött. Közben jött egy sirály meg egy számomra ismeretlen, viszonylag nagytestű, barnás madár pózolni sziluettként a naplementében. Hát nem tudtam nekik ellenállni… 🙂 
Végül 7 óra körül felszálltunk az állomáson a vonatra, utaztunk több, mint egy órát, s leszálltunk Midlandben (még mindig Perth-ön belül vagyunk). Ez út alatt, illetve amíg a célállomáson be nem ültünk Frigyes kocsijába, szerintem a város összes őrültjével találkoztunk… Vmi debil feka csoport, hangosak, provokálóak, rágyújtottak út közben a kocsiban, az állomáson mezítláb rohangáló csöves punk, trehány kisgyerekes anyuka… Örültünk, amikor leszálltunk. Aztán Frigyes felvitt minket Péterékhez, ez már tényleg a búcsú volt, az utolsó vacsora, jól megölelgetett mindenki mindenkit, aztán eljöttünk haza.

Másnap a belvárosba mentünk – némi kavarc, totojázás és időhúzás után -, sétáltunk egyet a Kings Parkban, többnyire csöndben. Jól esett. Folyamatosan emberekkel voltunk körülvéve, elegünk volt már a nyüzsgésből, hogy másoktól függünk, a szervezetlenségből… Jól esett kicsit kiszakadni, és csak a magunk gondolataival nézni a növényeket, a tájat… Lementünk az Elisabeth Quay-re, kicsit körbenéztünk ott is, ettünk egy nagyon finom!!! hamburgert, aztán nekem zenekari próba volt Frigyesékkel, Frida meg türelmesen végigülte a két órát…

Aztán másnaaap… *dobpergés* elmentünk egy SIVATAGBA! Életemben nem voltam még hasonló helyen sem! És ami a pláne benne: Hogy én vezettem! Elkértük Frigyestől a kocsit, és irány világgá. Persze ez a nap sem telhetett el kavarás nélkül, de bevettük a lszrm tablettát. Igaz, nem erre a napra terveztük ezt a kirándulást, de azzal nyugtattuk magunkat, hogy így legalább szép időben jártunk a sivatagban. Jó messze volt, kb 215 km. Közben odafele megálltunk egyszer az óceánnál… Hát valami gyönyörű türkizkék a vize ezeknél a partoknál! És óriási hullámok vannak, szerintem mindig fúj a szél, hófehér homokos part. Mint a mesében…
Azért a sivatag se volt kutya. Rögtön azzal kezdtük, hogy szelfiztünk egy emuval. Az ott legelészett halál nyugodtan tőlünk 2,5 méterre. Tök szabadon, vadon élő emu volt. Odafele úton is láttunk már, jóval beljebb az úttól egy emumamát, három kis emuval. Volt kijelölve a sivatagban (emu lábnyommal) egy gyalogösvény. Először azt hittem, hogy emulelő helyre vezet, kiindulva az első találkozásból, de nem, egy csak egy másfél kilométeres sétát jelentett. Amúgy körbe lehetett menni autóval is a sivatagban, nagy kövekkel van kirakva az út a kemény homokban, néhol vannak kimondottan parkolásra kialakított öblök, vagy lehúzódásra, hogy az esetleg mögötted libasorban jövő autót el tudd engedni. Maga ez a természeti jelenség elég változatos, ne dűnékre gondoljatok, azok nem itt voltak, itt sok volt a bokor, meg elég kemény a föld, ami azért homok, csak nem süppedsz el. Néhol nagy szemcsés, néhol kicsi… Voltak benne ilyen löszbaba-szerűségek, csak sokkal kisebben. Meg a kutatók sem egyeztek meg még, hogy hogyan is jöhettek létre ezek az égbe tűhegyként ágaskodó oszlopok (vagy erdő volt, amit elöntött a víz, és a fák törzsei kövesedtek meg, konzerválódtak, vagy a korábban itt lévő tenger korall-szigetei, vagy a jó ég tudja), de az biztos, hogy az erózió nagyon koptatja őket. Nagyon fújt a szél (mily’ meglepő), és nem volt túl meleg. De az orrom leégett, az UV mostanában nagyon erős. S volt egy olyan pont az sivatagban, hogy nyugat felé nézve egyszerre láttam a sivatag sárga homokját, az óceán türkiz vizét, meg a közelben lévő dűnék fehér homokkupacait… Csodálatos volt. 
Ez után még elmentünk északnak, ahol Cervantes település közelében van egy tó, ami 1,5-szer sósabb, mint a tenger, és itt még élnek olyan kis prokarióta sejtek, amik a földi élet kialakulásához szükséges oxigént termelték sokmillió évvel ezelőtt, és termelik ma is. Meg is nyaltuk a vizet, hogy érezzük, hogy tényleg nagyon sós-e, de önmagában nem nagyon tudtuk arányítani, úgyhogy meg akartuk jegyezni az ízt, hogy majd ha visszafele lemegyünk megint az óceánhoz, akkor érezhessük a különbséget… Hát nagy csodálkozásunkban elfelejtettük a nagy vizet megnyalni. Úgyhogy kénytelenek vagyunk/voltunk hinni az ismeretterjesztő táblának. 😛
Visszafele a Hangover Bay-hez akartunk lemenni, de elbaktam a lekanyarodást, későn vettem észre, s nem akartam belesatuzni, mert jöttek mögöttünk (egész úton kb 10 autóval találkoztunk oda-vissza összesen… ekkor zicher ott voltak a seggemben…) úgyhogy egy másik szépnek tűnő öbölhöz, egy úgynevezett Grey-hez mentünk le. Ez valami nyaralóövezet lehet, aszfaltozott út nélkül, csak homokos dűlők voltak, úgyhogy mi le is raktuk a gépet, mert nem lett volna kedvem a homokból kikaparni… Nem tudtuk merre kell menni, a térképen nem igazodtunk ki, ami elvileg megmutatta, hogy hol állunk, úgyhogy mentünk a hang után. Annyira nagy volt a szél, hogy már messziről lehetett hallani a morajlást. Hát itt is gyönyörű volt a víz. Sziklásabb, mint ahol először megálltunk, meg jöttek-mentek a felhők, egy kis esőt is kaptunk, amikor el akartunk indulni, de olyan színek voltak… Itt még bejöttek a fehér-türkiz kombó mellé a zöld növények… Meg a naplemente… Végül búcsúzóul láttunk egy szivárványt. Hát, mit ne mondjak… Pazar. 
Csodálatos volt az egész nap, de számomra az is, hogy ilyen helyen (Indian Ocean Drive) vezethettem. Lenyűgöző volt a környék, ami mellett elmentünk, hazafele egy kenguru is tiszteletét tette az út mellett, s annyi minden szépet láttunk… Aki szeretné ezt átélni, írjon rá, átküldök egy kis hangulat-videót, ide most nincs kedvem/időm feltenni, mert tuti szórakozni kell(ene) vele, hogy sikerüljön…

Másnap Frida elment Péterékkel Rotness szigetre, ahova már korábban szerettünk volna, én meg elmentem a magyar oviba segíteni, csütörtökön meg elbúcsúztam tőle, Frigyes kora délután kivitte a reptérre… Vége lett a jó napoknak, de feltöltődtem, s szerencsére azóta is van utánpótlás 🙂