Tánctábor

A tánctáborban délelőttönként mint KCSP-s vettem részt, délután pedig csatlakoztam a próbákhoz. Halmos Zsuzsa volt a gyerekprogramok felelőse, kitalálója, koordinátora, neki segített az zenetábor alatt Méhes Kata, aki most táncot tanított, a tánctábor alatt pedig mi, Fridával. Ő az egyik Sydney-i ösztöndíjas, s mentorával együtt átjöttek a tánctábor idejére Perth-be. Beosztottuk magunkat, én voltam délelőtt a gyerekekkel, ő délután. Közte, ebédszünetben mindig volt valami kis tevékenység, “workshop”, hogy divatos szóval éljek, vagy kézműves foglalkozás, ezt is általában együtt csináltuk, de nagy segítség volt az ő tapasztalata, ötletei.

Első nap hajfonás volt porondon, s közben magyarbődi dalokat tanított Frida. Voltunk páran, akik vállaltuk, hogy bemutatózunk, meg megtanítjuk az érdeklődőket a klasszikus parketta fonásra. Legnagyobb élményem Peti volt, aki komolyan gondolta, amikor feltette a kezét arra a kérdésre, hogy kit érdekel a téma, ki szeretné megtanulni a fonást. Odajött, s a többi 4-5 nézelődővel, tanulni vágyóval együtt végig figyelt, amikor magyaráztam, hogy hogyan fonok, majd ő volt az első jelentkező, aki maga is meg akarta próbálni a technikát. S az eredmény nem is lett rossz! Azóta láttam, hogy gyakorol, gyakorolt másokon is, többek között Zsófin, aki némi arckifejezés mellett azért tűrte most szombaton is, hogy az apja “húzkodja” a haját. Végül csak egy copf lett belőle, de sebaj 😀 Második nap a Frida által hozott bőranyagokat használtuk fel, karkötőket lehetett készíteni belőle, s melléje ismét daltanulás volt tervezve. Erre a foglalkozásra már kevesebben jöttek, mint előző nap, főként inkább néhány anyuka a csemetéjével, de ők jól eltöltötték az időt. Harmadik-negyedik nap a gyerekek által a közelben gyűjtött termésekből készítettek szélcsengőt, de mellette ott maradt a bőrös cucc is, hátha valaki még kedvet kap, meg lehetőség volt festegetésre is.

A délelőtti alkalmakon tapasztaltak alapján csak annyit, hogy eléggé más a gyerekanyag itt, mint otthon. Látszik, hogy elég szabadosan nevelik őket, az óvodákban, iskolákban sincsenek olyan szabályok, mint nálunk, úgyhogy néha elég nehéz volt odacsalogatni őket a játékra, mert ha épp valamelyik úgy gondolta, hogy neki nincs kedve ehhez, vagy mást csinálna, akkor fogta magát, s kiállt, leült, s úgy csinált, mint aki megsüketült. Mindehhez jött persze a nyelvi nehézség. Nagyon vegyes volt a kis csapat, akiket a szüleik ránk bíztak, amíg ők táncolnak, volt aki abszolút nem beszélt/értett magyarul, volt aki perfekt volt, a többség inkább a kettő között volt valahol. Zsuzsa nem nagyon beszél angolul, úgyhogy ha nem értették, hogy mi mit magyarázunk nekik magyarul, akkor én voltam a tolmács, több-kevesebb sikerrel, aztán a második-harmadik napon csatlakozott egy kislány, aki inkább átvette a tolmács szerepét, tekintve, hogy ismeri a játékok nevét, jobban el tudja magyarázni a szabályokat, stb. Számomra küzdelmes volt megmozgatni őket, a szabályokat betartatni velük – talán ez volt a legnehezebb. Meg hogy végigcsináljanak valamit… Elhiszem én, hogy nem mindig füllett hozzá a foguk, mert muszájból játszani sem jó, de nem engedhettük el őket, mert ránk voltak bízva, s képtelenség lett volna a tábor területén kettőnknek 8 gyereket 16 felé terelgetni… Amilyen szétszórt, vegyes banda volt az elején, annyira összerázódtak a végén, s én is próbáltam máshogy felfogni a dolgokat, elengedni a szabályokat, lazítani az elvárásokon. Utolsó nap nagyon jól bejött a kis cselem, amit terveztem. Nagyon nyüzsik voltak már, minden más jobban érdekelte őket, mint a magyar népi gyerekjátékok, meg a néptánc játékos alapjai, úgyhogy hagytuk őket a tűzrakó körül frizbizni. De volt három kislány, akik nem akartak olyat (se) játszani. Én ott ültem, figyelve a frizbizőket, néhány tuskón a mosdó előtt, s odajöttek a csajok is, leültek. Kérdezgettem őket, hogy mihez lenne kedvük, miújság, de mindenre csak vonogatták a vállukat. Aztán javasoltam, hogy játszunk csön-csön gyűrűt. A három közül egy ismerte, kettő nem, jó apropó volt, hogy megtanítsuk nekik. Bele is mentek a játékba, hamar megszerették, csak hát kicsit kevesen voltunk hozzá. És itt lépett működésbe a taktika; nekem nem is kellett egy árva szót szólnom, hogy jöjjön még valaki játszani, mert kell az ember, hanem szépen csendben folytattuk a játékot így négyesben, és szépen, lassan odacsorogtak a többiek is, vagy kíváncsiságból, mert még nem ismerték, vagy azért, mert ismerték, és ők is játszani szerettek volna. S kb 10 perc, néhány játék után szinte mindenki ott ült, és játszott 🙂 Azóta egy külön rituáléja alakult ki ennek a játéknak, legalábbis amikor Pisti is játszik. Ő már tábor előtt ismerte, mert az egyik szombati táncon megtanítottam nekik (akkor még Zsófi volt ott, meg másik két gyerek, de ők nem jöttek a táborba). Pisti meg Zsófi ott voltak a zenetábor óta, ők már nagyon sokat játszották ezt, de megtanítottuk a tánctáboros gyerekeknek is, csak hát addigra ez már nekik nagyon ment, úgyhogy belevitték a kis saját személyiségüket is… Ha Pisti van a körön kívül, hogy figyelje, hogy ki kapja meg a gyűrűt, akkor tuti, hogy a válaszadás előtt egy külön kis showműsort nyom le. Ilyenkor nagy gondolkozva felteszi a kérdést, hogy “Who looks guilty?”, vagyis hogy ki néz ki bűnösnek. Körbemegy, belenéz mindenki arcába, persze mindenkit bűnösnek, gyanúsnak ítél, így nem tud dönteni. Van egy sálja, amihez a végletekig ragaszkodik. Ilyenkor ezzel beköti a szemét, mert ez nindzsaerőt ad neki, s szuper látást, így már meg tudja mondani, hogy kinél van a gyűrű. Egyik alkalommal a nindzsasál után úgy futott körbe, hogy lóbálta a kezeit, meg hülye hangokat adott ki, én meg meg találtam jegyezni, hogy olyan, mint egy őrült csirke. Na azóta minden egyes alkalommal már kimondott őrölt csirkévé változik, s kotkodálva, kezével szárcsapdosást imitálva rohan körbe. Persze általában az első perctől kezdve tudja, hogy kinél van a gyűrű, mert figyel, mert mert a többiek elég sután tudják még átadni a másiknak a gyűrűt, de az a koreográfia mindig kell… A tábor végére már a többi gyerek kiabálta egyszerre, amikor Pisti volt a körön kívül, hogy csak a crazy chickent neeee, de az őrült csirke mindig jött… Ők meg jót nevettek rajta. Sztem ezt majdnem jobban élvezték, mint magát a csön-csön gyűrűt… 🙂 Aztán most szombaton, a tánc végén is játszottunk Pistivel, Zsófival, Ádámmal meg Emily-vel ilyet, s egy alkalommal én voltam körön kívül. Vége lett a dalnak, s elővettem Pisti figuráját… Who looks guilty…? És körbementem ahogy ő szokott, majd mindenki nagy röhögésére jött a crazy chicken… 🙂 Azt hiszem ezt már nem fogjuk levakarni erről a játékról. De jó volt látni, hogy élvezték, hogy én is benne vagyok a hülyeségükben 🙂 
Amúgy a tábor végére a legszebben az a kislány mondta a “kipp-kopp kopogok, találd ki, hogy ki vagyok”-ot, aki abszolút nem beszél és ért magyarul… De a végére Zsófi és Pisti is szépen énekelte az “azért vagyok szomorú, mert a nevem koszorú”-t… Remélem felnőttként is emlékezni fognak erre.

Egy-egy nap végén, a menetrend szerinti táncház elején mindig volt egy kis játék, vagy rögtönzött performance. Első este a hajfonásnál tanult dalokat ültettük át Frida vezetésével gyakorlatba, s kezdtünk el egy bődi karikázót, második este a Sydney-i lányok vezetésével egy kis cigányos etap volt, harmadik este meg Barbi hozott egy nagyon jó játékot. Annyit nevettem, hogy a végére fájt a hasam. Az alapja a klasszikus székes játék volt, ahol mindig eggyel kevesebb szék van, mint játékos. Na itt annyival volt megcsavarva a dolog, hogy nem személyek játszottak, hanem csapatok. 8 db 4 fős csapattal, s 7 székkel indultunk. Mindenki kapott egy cetlit. Kiinduláskor egy csapat egy család lett, mert a négy cetlin négy családtag volt megjelölve, apa, anya, fiú, lány, s elébe volt írva, hogy hova valósi a család. Széki, szatmári, szentiványi, stb… Egy családnak kellett egy székre ülnie, egymás ölébe, de meg volt határozva a sorrend. S csak akkor ülhetett le az apa, ha megvolt mellett az anya, a fiú és a lány is, majd ezek ilyen sorrendben ültek egymás ölébe. A bibi annyi volt, hogy az elsőként kiosztott cetlik nem maradtak az adott emberek kezében, mert amint tisztáztuk a szabályokat, elindult a zene, s el kellett kezdeni a cetlik csereberéjét. Amint megállt a zene, meg kellett keresned a családod, hogy leüljetek egy szabad székre, mint a négyen. Na most képzeljétek el, amikor 32 ember kezdi el keresni a családját… Azt az ordibálást, eszeveszett rohangálást, ami ott volt… Azt se hallottad, hogy a melletted lévő mit mond, mindenki mutogatta, lobogtatta a cetlijét, hogy a családjára találjon, na meg egy üres székre… Kész káosz volt, de annyit röhögtünk, hogy alig bírtam kiegyenesedni. Végül negyedik helyezett lettem, lettünk, mert hát mindig másokkal hozott össze az élet, voltam én széki lány, szentiványi apa, meg még a jó ég tudja ki… De valahogy mindig hamar megtaláltuk egymást 🙂

Flórinak már alapból kezdett elmenni a hangja, mert persze ő is megfázott, meg az állandó éjszakázás, mulatás nem a hangszálak regenerálódását segíti, pluszban játszott ebben a játékban is… Úgyhogy az utolsó két napot úgy csinálta végig, hogy vagy próbálta erőltetni a beszédet, de ilyenkor inkább Donald kacsához hasonlított a hangja, vagy Barbi volt a szinkronja, vagy mutogatott. Mert hogy ők meg délelőtt, délután, sőt este is tanítottak, mert a menetrend szerinti esti táncházakban mindig volt két tájegység, amit tanítottak, s utána kezdődött a szabad tánc. Persze, aki ismerte mondjuk a szatmárit, annak nem kellett beállni a tanításhoz, az táncolhatott kedvére amúgy is. Ezt megelőzve mindig volt gyerektáncház, ahol egy kicsit játszottuk azokat a játékokat, amiket napközben kint is, a végén meg egy kis tánc volt, az alapok, amiket szintén napközben próbáltunk gyakoroltatni velük, de a legjobban a lehúzás utáni pacsizást élvezték a zenekarral 🙂

Az idő közben szépen javult, harmadik nap a fiatalok már a medencében ugráltak. De hát nagyon hideg volt!!! A napon meg már szinte túl meleg délben, úgyhogy én is odamentem, hogy megnézzem mi a helyzet, hátha még a végén bikinire vetkőzök én is, de hát ezt a veszély nem fenyegetett… Elég volt a lábamat beledugni, az hűsített eléggé, de még így is azon aggódtam, hogy vajon nem fogok-e így megint felfázni… Szerencsére nem. De azért utolsó előtti napra, estére kijött rajtam, hogy a zenetábor elején csak elnyomtam a megfázás tüneteit… Tele volt a fejem takonnyal, nagyon szar volt a közérzetem, előjött megint a torokfájás… Úgyhogy el is mentem korán aludni, hogy bírjam az utolsó estét. Hát jól is tettem, mert abból tényleg egy igazi utolsó este lett, reggelig mulatással… Ahhoz képest, hogy tánctábor volt, sztem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor álltam fel táncolni. Najó, nem azt, hogy hányszor kértek fel. Ennek egyrészt én is az oka vagyok, sőt, lényegében én, mert nagyon sokat ültem “a helyemen”, a zenekar mögött, a kályha mellé begubózva, de hát ha egyszer ott volt meleg…? Meg totál új arc voltam, rajtam kívül kb mindenki ismert mindenkit, a végére a délutáni próbáknak köszönhetően már a Melbourne-i fiúkkal jóba lettem, de ők meg kis butus kamaszok, és nem kérnek fel senkit, inkább elmennek pingpongozni a terem másik felébe… 😀 Egyszer vettem a bátorságot, és mentem oda és kértem fel az egyiket, mert tudtam, hogy nagyjából tudja azt a táncot, de legalábbis ismeri az alapját, és könnyen meg fogja tanulni. Amúgy ez bevett szokás, itt nem szégyenlősek a lányok, meg várják a fiúktól a kezdeményezést… Olyan simán felkérik őket, mint a szél. Szóval az utolsó este kivétel volt, szinte mindegyik renden táncoltam valakivel, amit húztak, beálltam a lányokhoz karikázni megint a bődihez, sőt, még “nótafa” is voltam. Már első alkalommal, amikor az “Ej a titkos szerelmet” énekeltük, feltűnt, hogy egy versszakot kihagynak, nem énekelnek, nem tudnak, valami van… És ahogy elkezdték ezt a dalt, onnantól kezdve gyűjtöttem a bátorságot, az hozzáénekeljem majd azt az egy versszakot. Mert úgy működött a dolog, mint régen, tök jó volt átélni, hogy egy elkezd egy dalt, s a többi becsatlakozik a második sorban. S amikor vége egy dalnak, pár lépés szünet (mert közben spontán vannak figurák is, rida, dobbantós, egy-, kétlépéses csárdás, stb), s kezdi egy bátor, nagyhangú a következő dal, ami épp neki a szívéhez közel áll. Aztán itt nem hagytam meg ezt a két lépés szünetet, hanem ahogy eddig, folytattam az általam ismert következő versszakkal. És legnagyobb meglepetésemre, nem ismerték. Mivel az első kettő, meg a harmadik-negyedik sor ugyanaz szövegileg, hamar csatlakoztak, mert a dallamot már ismerték, de fura, ám egyben jó volt hallani meg látni, hogy újat “mondok” nekik, mert kicsit bátortalanul, s kevesebben énekelték ezt, mint az előző 4 versszakot.. 🙂 (Amúgy az “Ej, a titkos szerelem akkor jól végződik” kezdetű strófáról van szó). Éjjel 1-2 óra körül már kezdett elkopni a nép, de a mag még maradt, jöttek a legényesek, mindenki odatette magát, jó volt nézni, amilyen figyelemmel s barátsággal táncolnak egymás között a fiúk. Aztán megemberelték magukat a Melbourne-i fiúk is, s hárman kimentek, amikor a székit húzták, és kb felrobbantották a színpadot. Ha majd tudom, akkor felteszem ide a videót, hogy lássátok, hogy miről beszélek, mert a képek nem adják vissza a hangulatot. Hajnalra már kiköltözött a banda a büféhez, kis helyen sok ember is címszóval, a legnagyobb bulik mindig itt voltak. A végén, ahogy a többi napon is, hallgatók éneklésébe ment át a dolog, itt már mindenki kísért mindenkit mindenféle hangszeren, ha tudott játszani rajta, ha nem… 😀 A többi nap én általában itt adtam fel a dolgot, mert nem bírtam hallgatni a vonyítást, nyekergést, amit túlzott mennyiségű fröccs után műveltek a fiúk… 😀

Végül fél órát aludtam utolsó, igazából azt se tudom, hogy minek, s mentem az első repteres szállítmánnyal be a városba, mert vártak a Nebulósok az egy napos táborukba…

Amúgy még több képet itt találtok, kevésbé elfogultan, többféle témáról a táborral kapcsolatban 🙂