Zenetábor

Egyszer a zenetáborban… Ja, nem.

Szóval kiköltöztünk 10 napra a világ végére, Bullsbrookba, egy campingbe, ahol térerő is alig volt, azért (is) voltam annyira eltűnve mostanában.

Mi már a nulladik napra mentünk, nekem személy szerint nem sokat kellett segítenem az előkészületekben ott a helyszínen, egyrészt a fiúk már szinte megcsináltak mindent mire mi kiértünk, másrészt apróságok voltak csak, egyedül a hűtőbe való italokat hordtuk be a kocsiból. Ekkor még mindig úgy tudtam, hogy majd másnaptól lehet, hogy mosogatnom kell a reggelik, ebédek, vacsorák után… Közben kiderült, hogy vannak érdeklődők a citera iránt, úgyhogy nem tudtam, hogy mire készüljek. Inkább elmentünk felfedezni a környéket Flórival.* Közben szépen lassan becsorogtak az emberek, a legtöbben már ismerősként tértek vissza ebbe a közösségbe, kicsit emlékeztetett az egykori kécskés citeratáborokra, amikor már úgy érkeztünk meg, hogy fél óra volt a köszöntgetés, mert mindenkivel örültünk egymásnak, hogy újra látjuk a másikat, kicsit beszélni kellett, hogy mi van velünk… Na kb ez volt itt is. Csak én nem ismertem senkit.

A szállásom külön volt Frigyeséktől, a legnagyobb házba tettek be, annak egy 8 személyes zugába, de ez még mindig jobb volt, mintha a ház másik felében lévő tömegszálláshoz hasonlító ágyak egyikére osztottak volna be. Annyi volt a furcsa, hogy ajtó nem volt, a “nappaliba” vezető folyosónak volt egy egy öble, ha mondhatjuk így. Vasrácsos, emeletes ágyak, némelyiken kemény, zörgős matraccal – mivel elsőnek érkeztem meg az itt lakók közül szabadon választhattam. Két olyan hely volt, aminek szimpatikus, puha szivacsa volt, már fel is cuccoltam a felső ágyra, de amikor először felmásztam, rögtön rájöttem, hogy nem jó ötlet ide költözni, úgyhogy pakoltam is le a másik, alsó ágyra. A létrának a felső foka ugyanis magasabban volt, mint amilyen magas matrac, így 99%-os volt az esély arra, hogy minden egyes alkalommal be fogom verni a sípcsontomat, amikor mászok fel, s a végén tuti rondábban nézett volna ki a lábam, mint egy erős szeles verseny után hétfőn…
Mivel egy átjáróház volt az egész szoba, így esély se volt rá, hogy legalább estére beleheljük azt a kis teret, pluszban nem is mindenki volt még ott a szobatársak közül, nagy része csak a tánctáborra érkezett. Úgyhogy a q*rva hideg, fűtőtest nélküli szobában aludtunk, nekem a második este sikerült megfáznom, a többi táborlakónak hol előbb, hol később, de mire vége lett a tánctábornak is, a banda négyötöde beteg volt… Este 6-8 fok volt, napközben max 17-18 fokig melegedett, sütni csak egyszer sütött a nulladik napon kívül, a többin legalább esett is a szürkeség mellett. A többi házban, némelyik szobában, vagy legalább folyosókon, nappalikban volt hősugárzó, vagy klíma, ami meleget is tudott fújni, a mienkben nem… Úgyhogy én a három nap legnagyobb részében forró bögrényi teával a kezemben mászkáltam, s a fellelhető helyem a kályha mellett volt. Meg próbáltam annyi ruhát magamra venni, amennyi rám fért. Azzal már nem foglalkoztam, hogy hogy’ néz ki, csak meleg legyen.

A kaja kritikán aluli volt, mind minőségében, mind mennyiségében, legalábbis első este mindenképp. Másnap reggel, a hivatalos “megnyitón” kijött a fényre a séfnéni, bemutatta Péter, mint táborvezető, hogy a következő napokban az ő vezényletével fognak ránk főzni, s mint a filmekben, mindenki egyszerre köszönt neki, hogy “Hello Gipsz Jakabné”, amikor elhangzott, hogy ő Gipsz Jakabné. Azért amikor szót kapott, bevallotta, hogy ez az első alkalom, hogy felnőttek táboroznak náluk, és ők gyerekadagokhoz voltak szokva… Utána igyekeztek többet adni, de túlzásba azért nem vitték, vacsoránál én rendszerint kétszer álltam sorba. Mert hogy az ausztrál szokásoknak megfelelően, estére adtak főtt kaját, délben, ebédre csak valami hideg, számomra inkább nassolni való volt a menü. Mindenhez volt zöldség, ami jó pont, csak mellette nagyon kevés volt a húsmenü. Köretnek gyakran volt főtt sütőtök, és/vagy főtt kukorica, meg mellé krumpli, borsó, vagy valami még. Desszert is volt mindig, első este nagyon örültünk a vaníliafagyinak, ami mellé sütit adtak, mert ha sokat ittál előtte, akkor pont jóllaktál vele. Aztán második este is vaníliafagyi volt… Aztán harmadik este is. És minden áldott este. Én nem tudom hány tonnányi vaníliafagyit vásárolhattak fel, de sose fogyott ki. Épp csak mindig valami mással adták. Muffinnal, pillecukorral, müzlivel… Na jó, hazudtam, a 10 nap alatt kétszer volt pavlova. Ami állítólag speckó ausztrál édesség, igazából tojásfehérjehab-torta, sok gyümölccsel a tetején, némi piskóta-szerű tésztával az alján, és meglehetősen finom. Naaagy adag félkész habcsók valójában. 😀

A táborban a Tükrös zenekar tagjai tanítottak, külön voltak bontva a kezdők, haladók, mesterek hangszerenként, úgyhogy körülbelül minden zugban volt 4-5 zenélő ember… 😀 Az ajtók, falak egész jól szigeteltek, mert nem volt teljes hangzavar az udvaron, de amúgy jól is esett népzenét hallani. Ismét a citeratáboros érzések jöttek elő. Valakinek el is meséltem Marika nénit, Bugyiról, aki mindig a csendes pihenőben gyakorolt a szobájában, nyitott ablaknál, a 38 fokos hőségben, amikor mindenki más is kapott volna a levegőért… De inkább becsuktuk az ablakot, akkor legalább csak a papírvékony falon szűrődtek át a gyakorlás hangjai. Azért itt is már kicsit sok volt a végére a mindenhonnan hallatszó “Én istenem tégy egy, tégy egy csodát..” kezdetű széki dal (főleg a kezdő hegedűsöktől). Mert hogy a zene- és a tánctábor témája a széki és nagysajói anyag volt. A hegedűsökkel Koncz Gergő meg Halmos Attila Csiga foglalkozott, a brácsásokat Árendás Peti meg félig Liber Bandi tanította, aki másik félállásban cimbalmot is oktatott, a bőgősökkel meg Mohácsy Berci volt. Az énekesekkel Csiga meg Gemma foglalkozott, (utóbbi egyetemi szinten műveli mindezt, semmi köze a magyar néphez, azon kívül, hogy akcentus nélkül énekli gyönyörű hangon a népdalainkat, mellesleg Márk felesége, aki meg francia, és azt hiszem amúgy nyelvész professzor, szintén hun felmenők nélkül, de a Syndey-i magyar zenekar prímása… :P) Besegített még az oktatásban három zenész Sydney-ből, Márk, Anti és Sally, akiknek sajnos nem tudom a teljes nevét, meg én voltam jelen a citerámmal, amire végül is mindig volt egy kis érdeklődés. Odajöttek a felnőttek, sokan nosztalgiázva, hogy még otthon, a nagypapának is volt, vagy hogy már csak a padláson látták, de a hangját sosem hallották, de volt olyan is, akinek a felmenője itt kint készített hangszert az elérhető alapanyagokból. Meg persze odajöttek a gyerekek, megmutogattam nekik, ők sose láttak még ilyet, sose hallottak róla. A sok érdeklődőből kettő tartott ki nap végéig, ők már a Boci-boci tarkán is túl lettek gyorsan, sőt az egyik magától lejátszotta a János bácsit. Azért neki volt némi előnye, mert pár éve már gitározik, meg nagyon jó az érzéke hozzá, de a cimbalom jobban érdekelte, úgyhogy amikor vége volt a szünetnek, akkor ment vissza Bandihoz. A másik viszont nem. Ő ott toporgott mellettem egész nap, pengetett, pengetett, én meg elkezdtem terhelni, szépen minden apróságot kijavítottam neki, amikor már láttam, hogy komolyan érdekli, és nem csak úgy kaszálja a húrokat. És odafigyelt rá, és újra kezdte, és megint és megint, és tűrte, hogy piszkálom, ha valamit nem jól csinál… Aztán amikor a nap végén hangoltam egyet, kicsit elkülönülve a tömegtől, odajött, rátámaszkodott az asztalra, s különösebb kertelés nélkül elkezdte mondani, hogy eddig nem tudta, hogy mit kérjen karácsonyra, de már megvan, hogy mit fog. Egy ilyet. És rámutatott a citerámra. Aztán elment. Hát azt hittem elolvadok 🙂 Azóta már ott tartunk, hogy minden nap jött, amíg a zenetábor volt, pluszban kihozta anyukája a tánctábor egy napjára is, akkor is citeráztam vele, úgyhogy a csip-csip csóka, egy boszorka van, a part alatt, süss fel nap és társai mennek neki, pluszban megegyeztünk, hogy heti egyszer jönni fog hozzám külön órára, amíg itt vagyok, valahogy szereznek neki egy hangszert, aztán utána meg meglátjuk, hogy mi lesz belőle.. 🙂 Ja, meg egyszer anyukája már mondta, hogy mondta neki, hogy jobban tetszik neki a citera, mint a cimbalom, de azért ment tovább azokra a foglalkozásokra is. Aztán az utolsó nap is megkérdezte tőle, akkor már ott voltam én is, hogy melyik hangszer tetszik jobban, s akkor is azt mondta, hogy a citera. (Nem akartam visszakérdezni, hogy akkor is ezt mondta-e volna, ha nem vagyok ott, mert ő még őszinte gyerek 😛 ) A tánctábor után, rögtön másnap (nagy élmény volt fél óra alvás után végigtolni a napot) volt a Nebuló magyar iskolásokkal egy egész napos foglalkozás, amin hangszerbemutatót kértek tőlem. Nem tudtam, hogy ott lesz Martin, de ha már ott volt, bevontam, mint kis segédemet a hangszer bemutatásába, ami neki is élmény volt, meg nekem is könnyebbség 🙂 Amikor épp a kézműveskedésnél segítettem, s a citera szabadon volt, rögtön odament, s elkezdett gyakorolni. Volt, amikor távoktatásban részesítettem (értsd.: a kézimunkás asztal mellől kiabáltam be neki, hogy mit csinál rosszul), volt, hogy odamentem egy kis pötyögésre. Hogy egy kicsit előre szaladjak, elmondom, hogy szombaton októberfesztet tartottunk, s én is ott voltam, mint rendező, meg Martin is eljött a családjával, mint vendégek, s az este közepén odaszaladt hozzám, hogy most is citerázunk-e? Én meg csak bután néztem, hogy hogy’ érti. De ő a gyakorlásra értette. Gondolom gondolta megpróbálja. Eddig mindig bejött neki, hogy ahol én voltam, ott a hangszer is, s abból mindig tanítás lett. Hát most nem… 😀 Kicsit le volt törve szegény.

* A környékről:

Tekintve, hogy a világ végén voltunk, nem kellett messzire menni, hogy a semmi, illetve a természet közepén találjuk magunkat. Ebben annyi szépséghiba volt, hogy néhol kerítések voltak, néhol meg szemétkupacok. Nem tudtuk eldönteni, hogy valakinek a telkén mászkálunk, aki ide hordja ki a nem használt dolgait, vagy épp itt gyűjti őket, hogy majd később valamit kezd velük, vagy egy illegális szeméttelepre leltünk rá… A sok szép, különleges növény között találtunk mindenfélét a hullámpalától kezdve a kerti székeken át a rodeóbikáig mindent… De a legjobb a kengurulábnyom volt, ami szépen ott virított a legutóbb erre járt autó nyomvályújában. Meg persze a pálmák, mindenféle fura növény, ami csak úgy van, és jön ki a földből, és tök jól érzi magát itt. 
Megbeszéltük Flórival, hogy majd ide kijárunk relaxálni, be is rendeztünk magunknak egy “teraszt”, jó kilátással, kényelmesen, de aztán se (jó) idő, se energia nem volt rá a következő napokban, hogy elhagyjuk a tábor területét…

A három zenés nap után, s a tánctábor előtt volt egy szombati pihegős napunk, annak a beszámolója a következő poszt lesz 😛

A hivatalos beszámoló pedig itt olvasható