Ámulat

Egyik ámulatból a másikba esem. Egyrészt elmentem ma az óceánhoz, másrészt arra értem haza, hogy a startlap hírsávjában van/volt a blogom. De szépen sorban mindent.

Tegnap este ismét sikerült nem észrevennem, hogy éjjel van már, úgy 2 óra körül ágyba is kerültem, úgyhogy a reggeli felkelés megint nem ment. De legalább sütött a nap, amikor kinyitottam a szemem. A hét első két napján azért se volt nagyon huzatom felkelni, mert szürkeség volt mindenhol. Úgyhogy némi téblábolás után kitaláltam, hogy ha már itt vagyok ezen az baloldalasan közlekedők istenverte hagyományában, csinálok magamnak egy ham&eggs-et, s teát mellé reggelire. Mivel egyrészről későn álltam neki, másrészről emberes adagot sikerült csinálnom, elkészült egyben az ebédem is… A köztes időben meg begépeltem a vasárnapi közgyűlés macskakapart jegyzőkönyvét, s elküldtem Frigyesnek. Az elcsúszott ebéd után pedig irány volt a part!

Szégyen, nem szégyen, de hasznos, úgyhogy hősiesen bevallom; regisztráltam tinderre. Tekintve, mentorom nagyapám lehetne, a tánccsoportban meg hiába volt mindenki jó fej, közvetlen velem az első próbán, aki 30 körül van, azért mindenkinek megvannak a napi rutinjai, s nyilván nem engem fognak pesztrálni. A Nebuló sulis tanárok és szülők is mind aranyosak, befogadóak voltak, de hát mint látszik, szülők, megint más a közeg. Ha nem velük vagyok, akkor egyedül vagyok. Ami azért (egyelőre) gyakran van. Én meg nem akarok a négy fal között a gondolataimmal begolyózni. Úgyhogy maradt ez a megoldás, hátha születik valami hasznom belőle. Nagyon más lehetőséget még nem látok arra, hogy hogyan tudnék helybeli korombeliekkel kapcsolatot kiépíteni, úgyhogy elkezdtem húzogatni az embereket. Viszonylag hamar jelöltük is egymást egy néger sráccal. Meglepetésemre, ő rám is írt (a sok visszaigazoló közül először és eddig egyedül…), elkezdtünk beszélgetni, aztán hirtelen felindulásból megbeszéltük tegnap este, hogy ma találkozunk. Ja, és ráadásul Fremantle-ben lakik, amit már napok óta kinéztem magamnak, hogy el kell mennem abba a városrészbe, ha látni akarom az óceánt. Úgyhogy már nagyon vártam a ma délutánt. Szépenügyesen kibuszoztam (köszönet a segítségért a mobilnetszolgáltatónak, Frigyesnek a használható telefonért, a gps feltalálójának, meg a google mapsnek, nélkülük nem ment volna [ilyen egyszerűen]) Fremantle-be, már majdnem odaértem, amikor ír Anthony, hogy késik. Oké, semmi baj, úgyis kinéztem már előre, hogy van egy hajóroncs-múzeum, ami 5-ig van nyitva, úgyhogy megszaporáztam a lépéseket. Volt bő fél órám a nézelődésre, de hát ez semmire se volt elég. Vissza kell mennem. Ez az én helyem. A tengerfenékre süllyedt régi nagy holland, portugál meg kitudja még milyen nemzetiségű kereskedő, meg rabszolgaszállító hajók megmaradt darabjait hozták fel búvárok (ez ám az igazi víz alatti régészet – bár azért nem teljesen felelnek meg az idő/korbeli meghatározásának a régészetnek) és állították ki tematizálva. Hajóharangok, üvegek, némelyikben még a hosszú útra eltett zöldség-mix is benne volt, kapitányi étkezőkészletek, kínai porcelánok, édesvizes palackok, szögek, veretek, lámpások, övcsatok, csigák, gyorsítók, vasmacskák, nem is méretben… Egyszerűen imádtam. S közben rámzárták a múzeumot… 🙁 Ja, és belépő nincs, de adományt elfogadnak… Van még egy másik múzeum, amit még meg fogok látogatni, ez magával a környék tengerészetének múltjával-jelenével foglalkozik.

Közben úgyis 5 órát írt érkezésnek a srác, megnéztem még az óriási horgonyokat a múzeum előtt, de még mindig nem jött, én meg közben észrevettem, hogy egy köpés az óceán. Muszáj volt lemennem. Hát az első kép, az valami filmbe illő volt, amikor megláttam. Pofás kis kávézók tengerész stílusban balról, jobbról valami fából tákolt épület, én meg egy ledeszkázott úton megyek, ami kicsit emelkedik, úgyhogy a végén én csak a vizet látom. Előttem egy sirály, nem zavartatja magát, aztán odaérek az út végére, ahonnan már homok van… Én meg csak vigyorgok. Itt vagyok az Indiai-óceán partján. Hihetetlen. Egy család volt még rajtam kívül a víznél, a kiscsaj fürdött a vízben – én meg kabátban… Csak gugoltam, és néztem a vizet. Szórakoztunk egymással a hullámokkal, hagytam nyomokat a homokban, megfogtam a vizet – ami meglepően meleg volt. Úgyhogy így már értettem a pancsoló kislány esetét. Azért én még várok a fürdéssel 🙂

Közben megjött Anthony, átsétáltunk egy másik homokos strandra, közben láttam kisebb-nagyobb yachtokat, motorcsónakokat, vízen meg parton, emeletes tároló “szekrényekre” téve, North Sails márkaképviseletet, sok pálmafát. Igazából ez a part is olyan volt, mint az előző, csak nagyobb, és ide jártak az emberek kutyát futtatni. Folyamatosan jöttek. Okosabbnál okosabb kutyákkal. Volt, amelyik kinézett magának, és folyamatosan nekem hozta a labdát, hogy dobjam el.. 😀 Imádták. Én is 🙂 Közben már kezdett lemenni a nap, úgyhogy visszaindultunk, mert ő is megvolt fázva, én meg tudtam magamról, hogy hamarosan fázni fogok, hiába a 4 réteg ruha… 😀 Hamar hűl a levegő, ha már nem fentről süt, hanem oldalról ez a nagy korong. Visszafele megtaláltuk a halászhajók kikötőjét is, végre értelmet nyert az a sok infó, amit megtanultam a vitorlás/motorcsónakvezetői jogsira. Itt már tényleg el tudom képzelni, hogy a hajótesttől x méterre oldalra kinyúló kar van, s azzal vontatnak egy xszáz méter hosszú hálót. És ezt tényleg jelezzék is zöld fényekkel, mert hiába nagy ez a víz – nagyon nagy, elhiszem, hogy hamar bele lehet jól gabalyodni a csigával, hajócsavarral… 😀

Már nézegettem eddig is az autómárkákat, többségében Toyotát, Hondát, Subarut, Fordot használnak, meg van egy saját, Holden névre hallgató saját márkája Ausztráliának. Na ilyenje van Anthony-nak is. Felajánlotta, hogy elvisz Bull Creekig, és amikor beültem, mintha a múzeumos autóba ültem volna. Dettóugyanaz. Mint kiderült, főként Opeleket forgalmaz ez a cég, kb annyi a teendőjük, hogy ráragasztják a kormány közepére, a homorú, kör alakú Opel jelre az ő domború, szintén kerek logójukat, aztán viszont látásra. Sztem még azt is megteszi az Opel nekik, hogy jobboldali kormányzattal állítja össze, de az indexkar ugyanúgy a kormány bal oldalán van, mint az európai kocsiknál, azt már nem rakták át. 😀 Mert hogy pl Frigyesék Toyotájában tükrösen van minden, ugyanúgy az ablakhoz közelebbi kar az index, mint nálunk, csak ugye ez a jobb oldal…

Persze pont akkor ment el az egyik buszom, amikor kiszálltam a kocsiból, kicsit féltem tőle, hogy most ott kell várakoznom fél órát a sötétben, hidegben, mert ilyenkor már ritkák a járatok (fél 7 után), de szerencsére jött egy másik számú busz, ami szintén jó nekem, 10 perc múlva indult, de már hamarabb beállt, úgyhogy fel is szálltam rá. Így gyorsan hazaértem. És mivel egy kis emelkedőn kell átverekednie magát annak, aki a partra megy, visszafele nagyon szép látvány volt a kocsiból a belváros a fényeivel, kicsit magasabb nézőpontról… 🙂 Jóféle.

Hazaérve meg ír anya, hogy apa írt neki, hogy fent volt a blogom a Startlap hírsávjában. Még jó, hogy előtt beszéltünk, mint hogy ránéztem volna a statisztikára, mert nem tudtam volna mire vélni, hogy az eddigi óránként maximum 30-40 látogató (oldalbetöltés) hogyan lett 2843… Kb reggel 6-7 óra körül tehették fel, mert onnantól szépen egyenletesen emelkedett, 11-14 óra között volt ez a brutál szám, aztán szépen lecsökken, a legutóbbi órában már megint “csak” ilyen 60 körül volt. De még ez is borzasztó sok. Állítólag olyan szalagcímmel futott, hogy “Ilyen az élet Ausztráliában” vagy valami hasonló… Közben vasárnap, vagy hétfőn, a Paksi Hírnök nyomtatott számába is bekerült a cikk, amit Matus Dóra írt az utamról, s ma felkerült az újság Facebook oldalára is, s számomra ismeretlen személyek osztják meg a posztot… A sok lájkról nem is beszélve… Ijesztő. Még jó, hogy úgy akartam kijönni, hogy csak a közeli ismerősök tudjanak róla. Hát majdnem sikerült.