Repülés

Itt vagyok, megvagyok 🙂

A repülőút hosszú volt. Nagyon hosszú… Vagy hát inkább maga a procedúra. Valaki, ha majd nagyon ráér ilyenen gondolkodni, számolja ki nekem, hogy hány óra alatt mennyit aludtam…. 😀 

Mert hogy hétfő este lefeküdtem egy órára (mert hogy végeztem a pakolással kb. éjfélre, de még zenéket válogattam, töltöttem az mp4-emre. [Lehet tippelni, hogy hány percet használtam az út alatt…], de 1:30 körül (najó, volt háromnegyed is, mire kikászálódtam az ágyból) keltem, mert 2-re jöttek apáék. Majdnem 2:30 volt mire elindultunk, s két óra alatt oda is értünk a reptérre. Az autóban aludtam kb. egy órát, hogy legalább jó nyúzottan szálljak ki a reptéren. Mikor odaértünk, sztem épp váltás volt a check-in-nél, üres volt az összes pult, de szerencsére nagy tömeg se volt, akik a bőröndjeikkel várakoztak. Kingával vonultunk a hölgy színe elé, ő volt a hű citerahordozóm. Rajtam volt a hátizsák (6,5 kg), az oldaltáskám meg a saját citerám. Kinga hozta vész esetére a kölcsönprímet. Szerencsére nem volt rá szükség. A nő lemérte a nagybőröndöt, majdnem 21 kg, tökéletes, és ezen kívül mással nem foglalkozott. Kérdezte, hogy mi az a vállalom, hangszer? Mondom igen. Cselló? Nem… Direkt rákérdeztem, hogy felvihetem ezt is? Fel, kéziként? Nem lesz vele probléma átszállásokkor sem? Nem. Háááát, jó. Akkor megyek 🙂 Úgyhogy ezúton is köszönöm Pados Magdinak a lehetőséget, de végül itthon maradt a hangszere.

Elköszöntem anyáéktól, aztán irány az átvilágítás. Laptopot, telefont külön ki kellett tenni egy tálcára – még jó, hogy nem tömtem tele a hátizsákomat, könnyű volt kiszedni. Nem volt semmi gáz, bár a citerámra kicsit furcsán néztek, amikor felraktam a szalagra, de ugyanúgy ki is jött az átvilágító gép másik oldalán 🙂 Átvágtattam a duty free zónán, megkerestem a gépem a képernyőn, hogy honnan, s mikor fog indulni. Hát nagyon korán voltam. Még 55 percet kellett várnom, hogy egyáltalán kiírják, hogy melyik kapuhoz kell majd kb. egy óra múlva mennem. Úgyhogy mivel már kellően éhes voltam, kerestem egy kevésbé drága helyet, és megreggeliztem, európai módra; croissant teával. (Ez a mozzanat még ismétlődni fog…) Egész gyorsan elment az idő, közben kiírták a kaput, úgyhogy összeszedtem magam, és megkerestem. Már itt kezdtem érezni, hogy fájni fog a vállam, kicsit nehézre sikerült ez a három csomag így együtt… Azért kicsit féltem, nehogy a repülő ajtajában közöljék velem, hogy nem vihetem fel a citerát… De nem. Úgyhogy megkerestem a helyem, a folyosó mellé kaptam, elhelyezkedtem, még megvártam a felszállást, aztán be is aludtam. Csak a leszállásra keltem fel – azt hiszem. Ez volt két óra hossza. Brüsszelben még mindig reggel volt, 8:35 amikor megérkeztünk, úgyhogy ismét megreggeliztem… 😀 Gondoltam iszok egy finom forró csokit is, ha már ezer helyen reklámozzák a legfinomabb belga csokoládékat, de hát nem találtam ilyen helyet. Söröző bezzeg volt… Szerencsére az itt töltött két óra is hamar elment, megkerestem a kaput, lecuccoltam, épp, hogy letettem a seggem a székre, hallom, hogy a hangosbemondó sorolja a neveket, hogy kiket várnak az Abu-Dhabiba induló gép utasai közül a B34-es kapunál. Kétszer elmondta, mindkétszer hallottam, hogy kákáj. Már elsőre gyanús volt, hogy ez én leszek. Úgyhogy visszavettem magamra a pakkomat, és odamentem a pulthoz. Álltak előttem, sztem őket is a hangoson keresztül hívták. Én következtem, mondom, hogy ki vagyok, és hogy hívtak. Igen, csak a csomagok miatt, mutassam azt a matricát, amit Pesten kaptam. Megnézte, kihúzta a nevemet sárgával a listáján, ahogy már a legtöbb ki volt, és ennyi volt. Én meg már azt hittem, hogy a citera miatt… 🙂 Viszonylag hamar megnyitották a kaput, úgyhogy beálltam a sorba, egész jól haladtunk is. Boarding card leolvasása előtt még egy sztem vámos nő elbeszélgetett mindenkivel. Én persze nem értettem pontosan először, hogy mit kérdez, csak nagyjából, hogy (kész)pénztől van szó. Válaszoltam neki, hogy yes, mert gondoltam arról van szó, hogy van-e nálam bármilyen fizetőeszköz. Aztán néz rám nagy szemekkel, hogy igen? Mondom oké, várjunk, kérem még egyszer a kérdést. Mint kiderült, azt kérdezte, hogy van-e nálam 1000 vagy annál több értékű dollár vagy bármilyen nemű pénz. Elactivityztük, hogy mennyi forint, euró meg dollár van nálam, aztán továbbengedett. 

Már messziről látszódott, hogy ez egy kicsit komolyabb gép lesz, mint a pesti. Három oszlopnyi ülés volt, s már nagyjából tudtam, hogy merre kell mennem, mert Bogival előző este lefoglaltuk a székeimet, és tudtam, hogy jobb középen, ablak mellé szól a jegyem 🙂 Egy (egész helyes) arab srác ült mellém (nem köszönt a ‘csög, úgyhogy a továbbiakban nem haverkodtam vele), szerencsére csak két üléses volt az oszlopunk, elég volt őt felzargatnom, ha wc-re kellett mennem. Több, mint 6 órás út várt ránk… Azt hittem sose érünk oda. Sokat nézelődtem, hallgattam zenét (tök menő albumok voltak a gépen), próbáltam beazonosítani, hogy hol járunk (akkor döbbentem rá, hogy kvázi kidobott pénz volt a brüsszeli út, amikor elmentünk Pest felett… de hát ha nem volt máshogy járat…), végighallgattam egy Black Keys albumot, Iron Maiden tavalyelőtti korongját, játszottam hülye játékokkal. Kaptunk kaját, ez volt a legfinomabb, én báránypörkölt szerűséget kértem (a gombamártásos csirke helyett 😛 ), desszertnek meg vaníliás túrókrém volt. Láttam a Duna-kanyart, meg a pesti szakaszt – tényleg olyan volt fentről, mint egy szalag, a Fekete-tengert, a távolban kivehető volt Isztambul meg a Boszporusz, aztán jött sok hegy, ami furán néz ki fentről, tényleg mint valami gyűrődés, de nem sok élettel… Aztán felcsillant később köztük egy folyó, a Tigris. Fura volt látni azt, amiről eddig csak tanultam, és az is olyan megfoghatatlan volt. Kicsit aludtam, de nem találtam egy kényelmes pozíciót sem, úgyhogy inkább csak szenvedés volt…

Aztán (nagyon hirtelen) besötétedett, mire leszálltunk az araboknál, szebb naplementére számítottam (az anno Torontoból hazafele látott felkelte után). Helyi idő szerint 19:50 volt landoláskor, de “nálam” még csak 17:50. És nagyon meleg! Először azt hittem, hogy csak a hajtómű fújta ránk a melegét, amikor kiszálltunk a lépcsőn és elértünk a buszig (ami a váróba vitt minket). Fullasztó volt. Aztán bent kóvályogtunk a terminálban, itt sem akartam sokat nézelődni, se vásárolni, megkerestem a kaput. Be is ültem a váróba, aztán jött egy csórikám, hogy menjünk ki, mert most kezdenek csak becsekkolni, eddig sehol nem voltak az ügyintézők. Amúgy nagyon szép ruhájuk van a reptéren dolgozóknak. Kicsit imitálva van a gazdagság, vastag sávban van aranycérnás, szép mintás hímzés a férfiak fekete mellényén, hozzá fekete nadrág. Most, hogy írom, nem is láttam nőt… Nekik nem is szabad ott dolgozni? Mert akiket láttam, az csadorban volt. Durva. Tényleg csak a szemük látszott ki. Amúgy meg a brüsszel-dhabi gépen meg indiaiakat láttam hagyományos viseletben. Mint a Csavard be, mint Becham-ben! Ja, és láttam csúnya, bocsánat, nem annyira szép stewardesst. Pedig azt hittem a nyelvtudás mellett a 90-60-90 és a szépségkirálynői oklevél is elvárás. 

Na mindegy, úgyhogy kivonultunk, hogy újra bemehessünk, immár csekkolva a váróterembe. Egyedül itt kérdeztek rá, hogy mi az ott a vállamon. Mondtam, hogy hangszer, nem kérte különösen, de én azért kinyitottam, megmutattam neki, hogy tényleg (ha már ennyit cipeltem, valaki foglalkozzon is vele! 😀 ), megnézte, mi van a hátizsákomban, folyadék van-e, nincs, kistáskámban se turkált, csak belenézett aztán viszlát. Leültem, aztán rájöttem, hogy éhes vagyok…. 😀 Úgyhogy megkértem egy szemben ülő szimpatikus hölgyet, hogy figyeljen a cuccaimra, amíg szerzek valami ehetőt. (Mint kiderült, sikerült egy ausztrálba bukkannom, ugyanis kb semmit nem értettem abból, amit – állítólag – angolul mond.) A kistáskámat magamhoz vettem, abban volt az útlevelem, pénzem, a többiből max a laptopomat tudják elvinni, ami érték… Citerához meg úgyse mernek hozzányúlni, mert úgy néz ki, mint egy gépfegyver 😛 Vettem 1200 Ft-ért egy csokis muffint, amit pont elmajszoltam, mire elkezdték a beszállítást.
Hát ez már még komolyabb gép volt, mint az előző. Alapból négyüléses volt a középső sor, s a szélsők is 3 személyesek voltak. Itt is ablak mellé szólt a jegyem, de szerencsére középen nem ült senki. Egy szimpatikus csaj jött kívülre (ő köszönt), de szinte végigaludtuk az utat. 22:15 helyett jó 20 perccel később indultunk, nem tudom miért. Nem sokkal felszállás után hozták a vacsorát, az én időm szerint fél éjfélkor, de hamar bealudhattam, mert arra keltem fel, hogy zörögnek a tálalókocsikkal. Nem is tudtam, hogy mi a választék, meg elég kómás voltam, amikor a csaj odaért hozzám – mosolygott is rajta, a mellettem ülő lány is akkor kelt, elég hülye fejünk lehetett – elsorolta, hogy mi a választék, de csak a pasta maradt meg, úgyhogy azt kértem. Valami sajtszószos tésztát kaptam, mellette babos zöldségsaláta akart lenni szerintem, de borzalmasan vákuum, vagy olyan tartósítólevegő íze volt, úgyhogy nem vittem túlzásba, desszertnek meg chia magból készült trutyit kaptunk málna(szerű) lekvárral. Nem esett túl jól.

Többször megébredtem az út alatt, mindig gyorsan kinéztem, hogy van-e már napfelkelte, de kukk sötét volt. Aztán amikor (nálam) éjjel kettőkor felkeltem, láttam, hogy fényesség van kint, már fent van a hold, látszódnak a felhők, nagyon kék minden. Aztán még párszor felébredtem helyzetváltoztatásnál, mindig kinéztem, és fura volt, hogy meleg van az ablaknál. Amúgy meg tök hideg volt a gépen. Még jó, hogy kaptunk takarót. (Alvás közben amúgy végighallgattam egy Eric Clapton meg egy Lana Del Rey albumot, biztos jók voltak… 😀 ) Mindig megnéztem, hogy még mennyi van vissza a 10 órás útból, de volt helyem aludni kényelmesen, úgyhogy ez hamar elment, sokkal rosszabbra számítottam (az előző útból kiindulva). Aztán megint arra keltem, hogy hozzák a kaját, de még mindig sötét volt kint, és már megint főtt kaját kapunk. Fura volt. Számítottam valami egyszerűbb reggelire. Most csirkés pite volt, választás nem. Nem volt rossz, de már elegem volt a tartósítólevegő ízű féligműkajákból. Aztán visszaaludtam, s amikor ismét felkeltem, már ragyogott a nap. Mint rájöttem, előtte kb 5 órával is azt láttam már. Csak valami sötétítőréteget húztak az ablakra, amitől minden kék lett, és nekem meg fingom nem volt, hogy mit látok. Nagyon rossz volt. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy hány óra, hogy hol vagyunk, egyáltalán milyen nap(szak) van… Borzasztó érzés. Aztán innentől kezdve már csak másfél óra volt érkezésig, úgyhogy kiválasztottam az érintőképernyős monitoron, hogy a Karib-tenger kalózai legújabb részét szeretném megnézni, de elég tompa voltam ahhoz, hogy fél óra angolul figyelés után elálmosodjak, úgyhogy megint szunyáltam egy kicsit. És az ereszkedésre keltem fel. Leginkább arra, hogy rohadtuk fáj a fülem. Többet nem alszok el leszállás előtt közvetlenül. Nyeltem egyet, kipattant, rendesen fájt, aztán ásítottam egyet, akkor még jobban kitisztult, és onnantól már rendszeresen nyeltem, hogy kövesse a fejem a nyomást… Közben meg megláttam a sok víz után a szárazföldet, és elkezdtem csodálni Ausztráliát közelről 🙂

Az itt töltött első fél napról meg majd legközelebb, mert sztem már ti is unjátok, meg én is… 😀