Az első napok

Helyi idő szerint 2017. szeptember 6-án 13:00-kor landoltunk a perth-i reptéren, viszont még majd nem egy óra volt, mire kikeveredtem a terminálból.

Még a repülőm kiosztottak egy papírt, amit ki kellett tölteni, hogy kik vagyunk, miért, kihez, meddig jöttünk, mit hoztunk, stbstb. Volt egy kb 8 tételes felsorolás, amire gondolom nemmel kellett volna válaszolni a könnyű áthaladás érdekében, én viszont a “lebukás” ellen inkább bevállaltam, hogy ‘yes’-t ikszeltem. Mert hogy kérdezték, hogy van-e nálam szteroid, kábítószer, vény nélküli gyógyszer, pornográf felvételek, ilyesmik. És hát mivel az én édeskedvesjóanyukám (<3) kitömött engem különféle gyógyszerekkel, amiknek a felét nem is ismerem, azt se tudom mire jó, de hozzam el magammal, mert mi lesz ha itt jön rám valami olyan titokzatos betegség, gyengeség, ami eddig sose sújtott… Úgyhogy szépen megjelöltem, hogy igen, van nálam gyógyszer (alá is húztam a felsorolásban, mielőtt azt hiszi a vámos, hogy pornókereskedő vagyok 😛 ) Az utolsó kérdés meg az volt, hogy fürödtem-e az utóbbi 1 hónapban valamilyen természetes vízben. Hát igen, kettőben is, de gyanítottam, hogy nem a Balatonban meg Orfűi tóban élő baktériumoktól félnek… 🙂 Úgyhogy vártam sorsomat.

Első kihívás a bőrönd megtalálása volt. Mivel viszonylag későn értem le a gépről (mert hogy a hátsó részében ültem), kicsit tartottam tőle, hogy már kijött a szalagon az enyém. Néztem egy darabig az ide-oda kanyargó szalagot, amikor megláttam, hogy most bújt elő a függöny mögül egy fóliázott kék-piros bőrönd. Második feladat a szalagról való leemelés volt. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy férfiak legyenek körülöttem, de egyiknek sem volt eszében segíteni. Úgyhogy lecincáltam kb fél kézzel azt a 20 kilós szart, mert a másikkal a citerát fogtam a vállamon, hátamon a zsákom volt, meg a másik oldalamon a kistáska… És akkor ezek után jött az utolsó sorban állás, a határon való átlépés, a vámos papír ellenőrzés meg a nemtommi után, a csomagok átvizsgálása. (Megjegyezendő, hogy egyik szerv emberei sem voltak bunkók vagy pokrócok, de még szigorúnak sem tettették magukat. Sőt! Azt figyeltem, hogy a határon dolgozók mindegyike mosolygott! Minden egyes elé álló beutazóra. És nem művigyor volt.) Mivel az előző lépéseknél már ide-oda irányítottak a papírra írt dolgok alapján, kicsit megszanálódott a társaság, én végül a drogkereső kutyás kapuhoz kerültem. Behívtak minket egy sávba, elfértünk vagy öten a csomagjainkkal együtt, ott meg kellett állni, arccal kifelé, és jöttek a kutyával. Ez egy alacsonyra nőtt labrador, vagy valami hasonló lehetett, mert fekete volt, meg okos, de középméretű. És biosecurity-s mellényt viselt, azt hiszem. Lefényképezni nem tudtam, mert nem szabadott. Megszaglászott minket jobbról meg balról is, s akinél nem jelzett, az mehetett. Az előttem lévő faszinál leült. A gazdája milyen boldogan dicsérte meg! Gyanítom az ipse kevésbé örült a kutya teljesítményének… 😀 De még ekkor se volt az, mint itthon a teszkóban, ha besípolsz a kapunál, hogy mindenki rád néz, mintha kb embert öltél volna és a biztonsági rögtön rádugrik… Kedvesen arrébbhívták az embert, mosolyogva megkérték, hogy pakolja ki a táskáját. Én már nem vártam meg a végkifejletet, mert mehettem. Innen már tényleg csak egy nagy kijárat volt, ahol sok ember állt, és várta a szeretteit. Vagy akárkit. 

Láttam már korábban Frigyesről képet, nagyjából megvolt az arca, de azért sokat segített a keresésben, hogy ott volt a kezében egy magyar zászló 🙂 Szegény majdnem egy órát várt rám… Nagy örömömben, hogy végre itt vagyok, el is felejtettem bent képet csinálni, gyorsan lőttem egyet, már úton a parkolóban, az autóhoz menet, de valamiért nem mentette el a telefonom 🙁 Frigyes első szavai között volt, hogy vékonyabb és vörösebb vagyok, mint gondolta 🙂 Hát ez utóbbiba én is csak most gondoltam bele, meg abba, hogy milyen jó lesz majd március-áprilisban otthon, még mindig szép vörös leszek (ha csak nem szívja ki szőkére a fejem az itteni nap), mert most extra hosszú nyárban lesz részem, és nem lesz ideje visszabarnulni a szürke otthoni télben a hajamnak 🙂 Kíváncsi leszek.

A másik furcsaság, hogy itt bizony baloldali közlekedés van. Megszokásból indultam a jobb elsőbe, hogy ülök az anyósülésre, aztán rájöttem, hogy téves irány. Jobb lesz, ha a kormány nélküli sofőrülésbe teszem le magam. Fél órányi autózásra laknak Frigyesék a reptértől, úgyhogy viszonylag hamar itthon voltunk, bár sikerült (illetlen módon) a beszélgetésbe néha bele-belealudnom. Annyi időnk volt itthon, hogy megmutatták a lakhelyemet, ittam egy teát, elmentünk a közeli bevásárló központba, vettem egy sim kártyát, és indultunk is, mert Frigyes feleségének, Marikának a fia meghívta őket magához vacsorára, és akkor már persze engem is. Pluszban tegnap volt nyílt nap az iskolában, óvodában, ahova Péter gyerekei járnak, úgyhogy rögtön egy intézménylátogatással kezdtem az ittlétem. Furcsa volt, hogy már sötétedett, de a termek meg az udvar tele voltak nyüzsgő, játszó gyerekekkel, a bámészkodó, beszélgető szüleikkel. Az osztályokban ki voltak rakva a gyerekek munkái, mindent ki lehetett próbálni, ugyanúgy játszottak az ovisok, mintha napközben lenne. Jó volt látni, az itteni pedagógiai módszereket, legalábbis azok eredményét, aminek végeredménye inkább hasonlította az iskolát meg óvodát egy mini science-centerre, mint tanteremre… Egyszerű, de nagyszerű megoldásokkal ismertetik meg a nagyvilágot a kisgyerekekkel. És sztem tuti élvezik 🙂 Ja, és nincs két és fél hónapos nyári szünetük, vagy másfél, de év közben kéthavonta vagy kéthetes őszi, tavaszi, téli szünetük. És minden szezont egy zárófoglalkozással fejeznek be.

Na mindegy. Ahogy megérkeztünk a sulihoz, és kiszálltam az autóból, megcsapott valami fenyőhöz hasonlító illat, de egész intenzíven. Mondtam is, hogy milyen jó itt a levegő, mire mondja Frigyes, hogy persze, mert egy eukaliptusz erdő van mellettünk… Egy eukaliptusz erdő! Beszarás. Oda kellett mennem, megtörtem egy levelet, és tényleg. Durva. Már elhiszem, hogy belassulnak ettől azok a gyagyás koalák… 😀 Brutális dózis lehet abban, amit ezek megesznek. Már szagolni is elég volt.

Vacsora közben ismerkedtünk, terveztük az itteni feladataimat, beszélgettünk Péterrel is, kiderült, hogy a (nálunk) nyáron Magyarországon volt, s Havasréti Páltól tanult egy táborban. Aki pedig – ha jól tudom – a paksi zeneiskolában helyettesíti Pados Magdit, amíg ő babázik. Úgyhogy ismét kiderült, hogy kicsit a világ. Folyamatosan képzi magát, mind magyar nyelvben, mind táncban, ő a helyi Keszkenő nevű együttes jelenlegi vezetője, amúgy igazgatóhelyettes egy közeli iskolában, meg egyedül nevel 3 kisgyereket… Na jó, Frigyesék besegítenek, ahol tudnak, úgyhogy megérkezésem után 10 perccel már megismerkedtem a 4 éves kislányával, Zsófival. Aki fél óra után, a boltba menet már fogta a kezemet, másikkal meg a nagyapjáét, és együtt lóbáltuk a levegőben a kiscsajt 🙂 
Nagyon jól esett a pörkölt, amit ettünk, végre normális kaja, bár kicsit furcsa volt, hogy rizzsel eszik 🙂 Meleg is volt, kétszer is szedtem, úgyhogy hamar utol is ért a kóma, nem is bántam, hogy nem maradtunk sokáig.

Ma meg viszonylag korán keltem, mert Marika felajánlotta, hogy megmutatja a közlekedést, úgyis megy reggel úszni munka előtt, menjek el vele. Háromnegyed 9-kor indul. Oké, rávettem magam, hogy felkeljek 8-kor, bár szívem szerint aludtam volna, amíg tudok. Már majdnem el is készültem (na jó, nem félkor még pizsomában voltam), amikor jön be Frigyes, hogy szóljon, hogy ne ijedjek meg, egyedül maradok picit, mert kiviszi Marikát a vonathoz, majd jön. Én meg nem erőszakoskodtam, hogy várjanak már… 🙂 Bár már visszaaludni se akartam, jól esett, hogy nem kell még bent kóvályognom a városban. Legalább kipakoltam, berendezkedtem nagyjából, később Frigyes meghívott egy villás reggelire, aztán elmentünk bevásárolni, vettem pár dolgot, s lassan már tudok magamnak  valami komolyabb kaját is csinálni 🙂 

Este meg elmentünk a felnőtt csoport táncpróbájára, be lettem mutatva mindenkinek, meg mondták is, hogy álljak be, nyugodtan próbálgassam, ki tudja, melyik lány fog kidőlni szereplésig. Szept 23-án az 50 éves jubileumi műsoruk, s külön öröm volt Marikának, hogy Dóri lánybúcsús pólójában érkeztem, aminek a hátulján a magyar népmesék motívuma van, mert a program plakátja is ugyanilyen fekete alapon piros mintájú, úgyhogy már mondták is, hogy én majd ebben legyek aznap… 😀 Jó fej volt mindenki, bár furcsa volt hallani, hogy fór csárdás left, fór csárdás rájt, tú forgás, tititá és hopp, vagy valami ilyesmi. Mert hogy van egy lengyel lány a csapatban (a kísérőzenekar prímása meg olasz), aki nem tud magyarul, azért angolul tartják a próbákat. Meg ahogy láttam, azért az angol jobban megy nekik, ha magyarázásról meg megértésről van szó, tehát ha koncentrálni kell 🙂

S két érdekesség a végére; van egy általam csak halálmadárnak nevezett nagy fekete izé, ami állítólag valami papagáj féle, de fekete, mint a holló, és okos, mint a varjú. És olyan hangja van, mint a szomszédban üvöltő gyereknek, egy mekegő kecskének és valami idegesítő gyerekjátéknak egyszerre. És azt hiszem az ők lépteikre keltem, mert nekiálltak negyed 9-kor szambázni a fém tetőn…

És empirikus kutatások bizonyítják, hogy nem urban legend, hogy itt a másik irányba folyik le a víz. Kipróbáltam, harmadjára sikerült is annyi vízzel, és láthatóan is használni a lefolyót, hogy lássam, tényleg az óramutató járásával megegyező irányba folyik a víz a csapban, míg nálunk otthon balra teker, ha nem befolyásolja semmi. 
Próbáljátok csak ki! 😉