Repülés haza

Hosszú volt az út, nagyon hosszú… Ha jól számoltam, háztól házig 33 óra.

16-án, 14:50-re jött értem Levi, hogy 15:15-re kint legyek, mert 17:15-kor indult a gépem. 
Előtte én már reggel nekiálltam a tényleges pakolásnak. Nagy bőrönd elő, minden cucc ki az ágyra, logisztika. Bőven mertem pakolni bele, mert az odafele úton bebizonyosodott, hogy több is fért volna bele – helyileg, mert az sok húzogatás, dobálás megtette tömörítő hatását, így Perth-be megérkezve a kinyitás után szabad 10 cm-ek néztek vissza rám. Bele is fért majdnem az összes göncöm, becipzároztam, kirángattam a nappaliba, hogy rá tudjam tenni a mérlegre. 24-25 kg között mutatott valamit a mérleg. Belefér a súlyhatárba. Ekkor elővettem korábbi ösztöndíjas társam otthagyott kis, gurulós kézi bőröndjét, hogy majd én abba pakolom az ajándékokat, mert nagyobbnak bizonyult az én hátizsákomnál, amivel érkeztem. Bele is pakoltam szépen mindent, összetetriseztem a dolgokat, pont elfért, becipzároztam, majd elkezdtem húzni kifelé ezt is a nappaliba. Na már az első mozdulatnál éreztem, hogy ez egy kicsit több lett, mint 7 kg. Ja. Pont a duplája… Írtam Levinek, hogy ilyenkor mi a tök van, mert ha innen átpakolok a nagy bőröndbe, akkor meg az lesz túlsúlyos… Mondta, hogy hát azért próbáljak meg valamit átcsoportosítani, mert 1-3 kg súlytöbbletet még elnéznek, de a 14 kg biztos nem fog átmenni. Hát jó, kipakoltam, hogy akkor újratervezés, s közben észrevettem, hogy a cipőimet még be se raktam. Meg a kabátjaimat se… Na itt kezdtem el először pánikolni úgy igazán. Odafele mind a 4 pár cipőm bent volt a nagy bőröndbe. Most esélytelen volt, hogy belerakjam, a neszeszerem így is kézibe kényszerült, holott odafele az is a nagyban volt…

Ekkor már dél magassága volt, és még mindig fele cuccom kint volt a bőröndökből, közben meg mindenhol a súlyhatáron voltam már. Átjött Marika, akart mondani valamit, aztán meglátta, hogy mi a helyzet, meg hogy kicsit ideges vagyok, aztán segített átrendezni a dolgokat, kicsit rutinosabb repülő, mint én, úgyhogy jól jöttek a tanácsai. De főként az, hogy felajánlotta, hogy a Magyar Egyesület nevében hazapostáznak nekem két kilónyi cuccot, ha már úgyis csak egy strandtörölközőt “kértem” ajándékba tőlük, akkor az erre szánt pénz többi részét postaköltségre fordítják. Úgyhogy kivettem a nagy bőröndből két kilónyi ruhát – bár akkor még ott lebegett a remény, hogy egy szintén aznap hazautazó srác el tudja hozni az este 8-as géppel, de végül ő is teli bőrönddel indult el, úgyhogy maradt a posta. Többnyire pólók, rövidnadrágok fognak majd érkezni csomagban pár héten belül, megvagyok addig ezek nélkül is. Pluszban ott hagytam a hátizsákomat, teli nyári cuccokkal, két pár cipővel, könyvvel, ajándék dvd-kel, amiket kaptam. Ez úgy cirka 5,5 kg, és majd májusban hozza haza Levi. Addig nem nagyon lesz szükségem úgyse pántos felsőkre, shortokra, szandálra… Vagy ha nagyon mégis, akkor van itthon másik. Ennyi előnye van legalább, hogy (néha már úgy érzem, indokolatlanul) sok cuccom van… 😛 😀
Végül indulás előtt bő egy órával késznek nyilvánítottam a hadműveletet, elmentem hajat mosni, s mire mindennel végeztem, már ott is volt Levi, és indultunk. Nem tudom mi lett volna, ha nem állok neki reggel pakolni…

Annyi csalást még bevetettünk azért a reptéren, hogy a laptopomat Levi hozta a vállán egy külön oldaltáskában, és csak akkor tettem bele a kézi poggyászomba, amikor már lemérték, és távoztunk a check-in pulttól. Ha még az is benne van, akkor tuti nem engedik fel. Így is jó fej volt a nő, mert mindkét táskám nehezebb volt az előírtnál, de egy szót se szólt, sőt, azt mondta, hogy perfect meg lovely, amikor rátettem őket a mérlegre… Pluszban ott volt a vállamon a citera, azzal se foglalkozott… Levi elkísért, amíg csak lehetett, beraktam a laptopot is, aztán elbúcsúztunk… Volt még egy órám az indulásig, ami azt jelentette, hogy kb pont akkorra értem oda a kapuhoz, amikor megnyílt a csekkoláshoz, úgyhogy beálltam a sorba, s már mentem is a gépre.

Nagyon fullos volt ez a gép a felszereltségét nézve. Viszonylag tágas helyek, kényelmes ülések, a fedélzeti computer joystick-ja is érintőképernyős volt… Ha lehet ilyet mondani, hamar elment a 11 óra, amit fent töltöttünk. Nézelődtem, amíg tudtam, ahogy elhagytuk a partokat, aztán még egy darabig a vizet, aztán teljesen befelhősödött. Zenét hallgattam, Ed Sheerent, Lana Del Reyt, Iron Maiden albumait, megnéztem a Másnaposokat, a naplementét a felhők fölött, aludtam, mászkáltam – amikor a “padtársam”ék is kimentek, mert én ültem bent az ablaknál a három szék közül… Kétszer kaptunk “főtt” kaját, kétszer hoztak rágcsát, szóval eltelt az idő. Abu Dhabiba éjjel fél 1 körül érkeztünk, s csak fél 3kor indult tovább a gépem. Ez ideális idő az átszállásra, kényelmesen el tudtam menni mosdóba, ráértem megtalálni a kaput, nézelődni a boltokban… Meg ráeszmélni, hogy következőnek Brüsszelben nem 2 órát kell várnom, ahogy eddig tudtam, hanem 7-et! Hetet! Hét!!! Mert hogy bennem még az első foglalás adatai maradtak meg, ami az AirBerlin járatára vonatkozott. Csak hogy ez a légitársaság útközben csődbe ment, s az Etihad átfoglalta a jegyemet a saját járatára, ami annyi módosulással járt, hogy nem Berlinben szálltam át visszafele, hanem ugyanúgy Brüsszelben, mint odafele. És Berlinben kellett volna várnom kb 2 órát, azt meg nem néztem meg alaposan, hogy Brüsszelben ez kicsit több lesz… Erre akkor döbbentem rá, amikor apával beszéltem viberen, még az arab becsekkolás előtt, és mondtam, hogy mikor indulunk, mennyi az út, s mikor indul Brüsszelből a gép… És a mindenféle időzónát, eltérést, anyámkínját is beleszámolva sehogyse jött ki a 2 órás várakozási idő…

Jó negyed órányi buszozás után oda is értünk a géphez, itt még mindig jó idő volt az éjjel közepe ellenére, a rövid farmernadrágom alá felvett cicanadrág meg a pántos felsőmre felvett vékony kis pulcsi bőven elég volt a szabad levegőn. Ezen a gépen most folyosó mellett ültem, s csak ketten voltunk egy sorban, s szerencsére egy jófej csaj került mellém. Az elején nem sokat beszéltünk, hamar elaludtunk felszállás után. Én viszont sokszor felébredtem az út alatt. Ez nagyon szenvedős 7 óra volt… Azt hittem sose érünk Brüsszelbe… Sztem fél óránként felébredtem, de nagyon rendesen aludni se tudtam, állandóan leesett – itt nem volt fejtámasza az ülésnek, mint a másik gépen, ahol bezzeg ablaknál voltam, szóval oda is tudtam támasztani – a fejem, elzsibbadt a lábam, elgémberedett a derekam… Nézegettem mindig a térképet, hogy hol járunk, de alig akartunk haladni, s végig sötétben mentünk. Mert hiába kezdett el hajnalodni Abu Dhabiban, mivel mi nyugatra mentünk, folyton a világos-sötét zóna előtt voltunk, egyszerűen nem tudott utolérni minket a felkelő nap fénye… Borzasztó volt. Annyi szépség volt benne, hogy láttam Budapest fényeit, gyönyörűen kirajzolódtak a körutak, meg még felszálláskor maga a város is jól nézett ki a maga nemében. Láttam messziről útközben Isztambul fényeit, meg még a korábbi gépen valami Indiához közeli szigetvilág partjait… Itt is kaptunk “főtt” ételt, de ekkor már a legutolsó porcikám se kívánta ezt a szar repülős kaját. A nagyját megettem, mert nem volt kedvem majd lent is vásárolni… A csajszi jófej volt, ő jól aludt, s csak akkor ébredt fel, amikor már majdnem az orra alá dugták a tálcát. Ő meg kétségbeesetten néz rám, hogy ő ébresztett fel engem, ne haragudjak, mennyire szégyelli magát, én meg nem értettem a dolgot. Mint kiderült, összekombinálta az álmot a valósággal. Mert azt álmodta, hogy én elaludtam, s rádőlt a fejem az ő vállára, s akkor keltem fel, amikor ő nyúlt a légikísérő által nyújtott ételért, mert megmozdította a vállát. Én meg megnyugtattam, hogy én már fél órája ébren vagyok, nem miatta nem tudtam aludni… 😀

Ha jól emlékszem, reggel fél 8 körül érkeztünk meg Brüsszelbe, akkor még sötét volt ott is, s elég hideg. Ekkor már világomat alig tudtam, fáztam, fáradt voltam, úgyhogy a terminálba bejutva kerestem egy viszonylag nyugis helyet, találtam is egy nagy, puha felületet, ez ilyen hullámvonalban kacskaringózó szivacs kanapé-szerűség volt, hosszan elnyúlva, vagy 15 ember elfért rajta. Én kinéztem magamnak egy szimpatikus üres kanyart benne, lecuccoltam, s eldőltem, mint a rohadt nád. Sikerült aludnom vízszintesen kb másfél órát, s ez annyira jól esett. Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy annyira fáradt voltam már, hogy nem volt erőm kicipzározni a kézi bőröndömet, hogy kivegyem a Marikától kapott kabátomat, és kb meg voltam fagyva, amikor felébredtem. Még negyed órát ültem a sarkamon, s meredtem szimplán előre, mire össze tudtam fejben kaparni magam, hogy csináljak valamit. S ekkor még mindig kb 3 óra volt vissza, mire kiírták, hogy hányas kaputól fog indulni a gép… Úgyhogy felöltöztem – eső után köpönyeg -, s betámadtam a Starbucks-ot egy jó forrócsokiért. Meg egy szokásos sajtos-sonkás croissant-ért. Elücsörögtem még itt jó fél órát kaja után, kellően fel is melegedtem, de még így is bőven volt időm… Úgyhogy kerestem egy csöndes, napos helyet, és kiültem napozni, mint a gyíkok. Zenét hallgattam, nézelődtem. Aztán meguntam, meg már féltem, hogy kinéznek onnan, fogtam a sátorfámat, arrébb mentem egy 50 méterrel arrébb lévő, szintén üres várórészbe, megint a napra. Itt voltak ilyen napozóágy kialakítású fekvő helyek, úgyhogy gyorsan egyet kitulajdonítottam magamnak. Itt is elheverésztem vagy egy órát, aztán arrébb mentem egy harmadik helyre… 😀 Aztán lassan idő volt, már kiírták, hogy hányas kaputól fog indulni a gép, akkor már teljesen legálisan ott várakoztam, kezdett gyűlni a tömeg is, végre történt valami… Hamar meg is nyitották a boardingot, kezdődött a sorban állás. Egy faszi megszólít hátulról, hogy éljenek a basszusgitárosok. Mondom ja, szerintem is, csak én nem vagyok az. Hát akkor mi ez itt a hátamon? Mondom citera. Jééé, hát az mi…? Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy a faszikám felmenői magyarok (ö maga német), s a nagyapja szekszárdi származású…

Közben én meg már örömködtem a helyemnek – ezt az egyet nem tudtam indulás előtt, otthonról elintézni, úgyhogy aznap Perth-ben csekkoltattam be magam a nővel, s 25A széket kaptam. Az A mindig jó, mert az tuti a széle, tehát ablak. Szállok fel erre a kis zsebkendőnyi gépre – majd megfagyok, mert nem engedték, hogy ellopjam az Abu Dhabi-i gépről a takarót, itt meg a busz meg a gép bejárata között magunknak kellett fellépcsőzni, nézem a székeket, ahogy haladok a sorok között, betippeltem, hogy valahol hátul lesz az enyém, mert már a 10-esnél voltam, s még csak a gép felénél. Haladok hátrébb, már huszonok vannak, még hátrébb, amikor meglátom az utolsó (fél) sort, az egyetlen helyet, ahol nincs ablak… Na én megkaptam itt a belső helyet… Hurrá. Erről annyit, hogy hazáig nézelődök. A kézimet felraktam valahova a 20. sor fölé, mert mindkét oldalon tele volt a mi részünk mindenféle más, idomtalan méretű táskákkal, amik elfoglalták az ilyen kis gurulós etalonok helyét…
Ez a röpke két óra tényleg nagyon hamar elment már. Ahogy felszálltuk és egyenesbe jöttük, indultak a hülgyikék a zsúrkocsival, persze az elején kezdték, és úgy haladtak visszafelé, úgyhogy mire hozzám értek már majdnem egy óra eltelt. Addigra ki is néztem, hogy 4 euróért kérek egy muffint meg egy forró csokit – mielőtt kihűlnék hazáig. Végre megkapom, kibontom, színes (zöld) és szőrös. Hát, ez nem pont az volt, amire vágytam, úgyhogy felállítottam a szélén ülő srácot, átmásztam a köztünk lévő cuccainkon meg rajta, és mutattam a hölgyikének, hogy ez nem biztos, hogy finom, inkább kérnék egy másikat. Pár másodperces konzílium után kaptam is egyet. Elnyammogtam – rájöttem, hogy a szemem jobban kívánta, megittam a “forró csokit”, aztán jeleztek is, hogy kapcsoljuk be magunkat, meg elkezdjük a leszállást. Közben, amikor csak tudtam, előre hajoltam, próbáltam az előttem lévő ülés fölött kilátni – és nem a benne ülő srác nyakába lihegni túl feltűnően. De hát amikor ilyen szép városok felett repülünk el, csak ki kell néznem, pláne amikor kicsit felszakadozik a felhőzet!
Hamar le is szálltunk, két kanyar után már ott voltam a bőröndös alsó teremben, sztem az első 15-ben benne volt az én táskám is, lekaptam a szalagról (na jó, ez túlzás, azért cca 24 kg-os bőröndöt nem kapkod csak úgy az ember, még a reptereseket is figyelmeztették egy nagy piros papírral a fülén, hogy heavy), és az ajtón még ki se kilépve már megláttam apát 🙂 Aztán már a kordonon belül sétálva – hogy elválasszák az érkezőket és a várókat egymástól – anyát, ahogy tartja a “szokásos” tábláját… mintha amúgy nem ismerném meg… 😉 😛 És persze ott volt Kinga is 🙂 Én meg igyekeztem nem megfagyni a kocsiig.