Tömörítés

Múlt hét kedden, 28-án szokásos zenei napot tartottam, jött Martin meg Jansz Pali gyakorolni, főpróbaként a Mikulás műsorra, közben meg csináltam egy hatalmas adag emese-féle rakott krumplit.
Előtte azonban reggel átmentem Frigyesékhez, meghívtak egy villás reggelire. Evés közben szóba került a következő hétvége, hogy mennénk délre Leviékkel, de amint kimondtam, két mondattal később már meg is bántam… Rögtön elkezdték megtervezni nekünk az utat, merre menjünk, hol szálljunk meg, mit nézzünk meg, mit együnk, mikor álljunk meg pihenni, mi mennyibe fog kerülni, stb stb stb. Visszajöttem a kuckómba, 20 perc múlva beállított Marika egy kis ládával, amibe bepakolt mindent, amire szükségünk lehet az úton, de tényleg mindent, a kávéfőzőtől kezdve a reggelire való fűszereken át a rovarirtóig… Egyszerre nevettem és sírtam belül. Nagyon kedves, tényleg szívből teszi ezt, de annyira nem kéne… 🙂

Szerdán ovi volt, feldíszítettük a termet karácsonyi díszbe – értsd, mindenhova, de tényleg mindenhova színes boák kerültek, meg fel lett állítva egy karácsonyfa – én meg 1 órakor megint elköszöntem, mert ismét meg volt beszélve egy verseny Tonyékkal. Igaz, hogy én úgy értettem előtte való héten, hogy ő nem lesz, mert valami családi rendezvénye/eseménye lesz, és mi egy másik hajóhoz csatlakozunk, de ott volt, csak annyi változott, hogy nem ő kormányzott, hanem egy új kapitány, aki amúgy helyi vitorlakészítő, s Joanna nem jött. 
Mint kiderült, ez egy különleges verseny volt, mert összegyűlt az összes S80-as hajóosztályban egykor megfordult, versenyzett hajó és hajós, korábbi bajnokok, stb, úgyhogy ez egy Legend race volt. (Írtak is egy cikket róla.) Ezúttal a 24 hajóból sikerült a 6. helyen beérnünk, ami javulás a múltkorihoz képest. És izgalmasabb is volt ez, jóval erősebb volt a szél, így munkásabb is, több volt a hajó, de a rajtvonal ugyanakkora… S most nem a grószt kezeltem, hanem a másik Tony-val a fokért feleltünk. Volt is pattogás, mert kiültettek minket teljesen a hajó szélére, középre, úgyhogy amikor szóltak, hogy takkváltás, mi kúsztunk-másztuk-ugrottunk, ahogy tudtunk, hogy odaérjünk a vitorlához, néha segítette a mozgást egy-egy hullám, úgyhogy a nap végére úgy néztem ki, mint egy közepesen munkás kalózos verseny után… Egy-két (most már sötétlilás-barnás) foltom még most is van mondjuk. 😀 S mivel súlyként is szerepeltünk, néha ott tartottunk, hogy két lábban kifele ültünk, kapaszkodtunk, ahol tudtunk, vantniba, deckbe. De gyorsan be is kellett húzni tagjainkat, mert nem egy bójánál besűrűsödött a mezőny, és néha állítom, 1-2 centin múlt a koccanás. Jól el is fáradtam a nap végére, izomlázam is lett a combomban, mert néha már onnan húztam a kötelek, hogy kellően meg tudjam feszíteni a vitorlát.
Azt el is felejtettem mondani, hogy a múltkori alkalom után, mikor már kifele pakoltunk a hajóról, mólóról, egyszercsak egy delfin jelent meg majdnem mellettünk. Csak úgy. A kikötőben, közel a parthoz. Ahol a múltkori OP-s képek készültek!
Aztán úgy volt, hogy Levivel összefutunk a városban és/vagy hazahoz, de elhúzódott a munkája, úgyhogy ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy nem megy Mohamedhez. Már a buszon voltam, amikor ezt beszéltük, úgyhogy gyors újratervezés következett, s az Elisabeth Quay-en nem a Bull Creekre tartó vonatra szálltam fel, hanem a Carousel bevásárló központ felé közlekedő buszra. Nem tudom miért, de itt este 8-fél 9-kor is majdnemhogy üvölt a karácsonyi zene, de tényleg folyamatosan váltja egymást a jingle bells meg a last christmas és társai. Nem lepődnék meg, ha szegény ott dolgozóknak már advent első vasárnapjára elegük lenne belőlük… 😀 Nekem az az ott töltött fél óra bőven elég volt. Szegény Levi meg már nem tudom hányadik estét tölti ilyen helyeken, aztán csodálkozok, hogy nap közben is random elkezd egy-egy ilyen dalt fütyülni… 😀

Csütörtökön délelőtt elmentem Arankához, Marika nagynénjéhez interjúzni. Beszélgettünk eg ykicsit arról, hogy ő, ők hogy jutottak ide ki, hogy élték ezt meg kislányként a testvéreivel, hogyan boldogultak, stb stb. Elvittem az új telefonom, gondoltam úgyis üres a memóriája meg hatalmas a tárhelye, s diktafon híján felveszem videóra a beszélgetést. Be is állítottam, kitámasztottam, elindítottam, egyszer ránéztem, kb fél óra után, szépen vette is. De kb pont eddig a pillanatig. Utána még vagy egy órát beszélgettünk, persze a végén voltak az érdekesebb témák, értékesebb mondatok, meg már közben agyaltam, hogy hogyan fogom megvágni a dolgot, hogy kb egy 8-10 perces kis videó összejöjjön belőle. Aztán a beszélgetés végén odanyúlok érte, hogy akkor leállítom, és akkor már sötét volt a képernyője… Óóó jeee. Visszakerestem, kb 36 perc van meg az egészből. És nem azért, mert betelt volna memória, mert bőven volt még hely. Egyszerűen nem tudom mi történt… De még jó, hogy volt egy ilyen érzésem, hogy ez a dög nem megbízható, úgyhogy fel se húztam magam rajta…
Mire lezártuk a témát, már majdnem dél múlt, s kezdtem elköszönni (10-re mentem), mire mondja Aranka, hogy ne siessek, mert egy kis ebéddel készült nekem. Mondom oké, de legkésőbb nekem fél óra múlva indulnom kell, mert haza kell vinnem a kocsit, mert Frigyesnek is szüksége van rá. Jó-jó, rendben, akkor siet. S tényleg gyorsan elkezdte melegíteni a levest, adta nekem a tányérokat, hogy terítsek meg. Ő meg közben akkor tette csak fel kisütni a rántott húsokat… Ami nagyon aranyos, s kedves tőle, jól is esett, csak közben engem nagyon szorított az idő. Úgyhogy a fél 1-es indulásból fél 1-es ebédkezdet lett… Igyekeztem olyan gyorsan enni, hogy még ne legyen belőle gyomorfekély, meg tiszteletlenség, de nyerjek valamennyi időt is… Hát végül csak 1 óra múlt, mire elindultam. De nagyon aranyos volt Aranka, kaptam tőle ajándékul egy Perth-ös konyharuhát meg egy szép képeslapot, elköszönő kedves szavakkal 🙂
Én meg utána téptem mint ááállat, mert megígértem Fricinek, hogy legkésőbb fél 2-re otthon vagyok, mert neki meg menni kellett a buszért (amit vett az egyesület, s most lehetett elhozni a telepről). Azt mondjuk nem mondta előtte való este, hogy mindehhez én is kellek. Amikor hazaértem, s szóltam, hogy itt vagyok, meghoztam a kocsit, akkor mondja, hogy jó, akkor kb öt perc és indulhatunk. Mondtom -tunk? Én is? És hova? Mert hogy nem értettem, hogy Marika miért kérdezi, hogy nem vagyok-e fáradt, tudok-e még vezetni, stb stb… De így már összeállt a kép, hogy azért kellett a kocsi, meg én, hogy elvigyem Fricit a telepre, s ő hazavezesse a buszt, én meg a kocsit. 
De végül nem mentünk sehova, mert nem lett időben elintézve a biztosítás a járműre, úgyhogy sztorno az egész, maradtam itthon szentlászlózni egész késő délutánig.
Este meg mentünk táncra, az idén utoljára, a karácsony előtti évadzáró próbára. Én megint a gyerekekkel voltam kint, amíg a többiek, és Levi bent táncoltak, s a szünet után csatlakoztam kicsit hozzájuk az utolsó fél órára kb. Aztán mivel Péter előre szólt, hogy aki tud, hozzon valami rágcsát, mert hogy utolsó próba, ne rohanjunk úgy el, kicsit tovább maradt a banda. Gondoltam bemegyek egy pohárért a konyhába, mire Frigyes kb az ajtóból visszafordított, hogy menjek csak be vele a terembe. De mondom épp azt akartam, csak kéne egy pohár hozzá, hogy tudjak inni. Majd ő hoz nekem. Na itt már gyanús volt a dolog. Akárhányszor megindultam a konyha felé, valaki mindig elterelt. Aztán pár perc múlva kiderült a turpisság; egy ajándékcsomaggal együtt kaptam egy levelet tőlük is, amire mindenki írt valamit, s ezt körmölgették oly szorgosan odabent. Laci adta át a csomagot, szépen megmutatva mindent, hogy mi van benne, s kommentárt is fűzve hozzá, hogy mit miért kapok. 🙂 
Először egy rózsaszín Australia feliratú baseball sapkát húzott elő, mert hogy látták, hogy szeretek vitorlázni, és hogy a fejemre úgyis kell valami… 🙂 Aztán egy Perth feliratú rózsaszín konyhai kötényt, mert hogy hallották, hogy szeretek mosogatni, s akkor ez biztos hasznos lesz 🙂 Meg egy bennszülött mintájú strandlepedőt, hogy a Balaton partján is tudjam hirdetni ezt a kontinenst 🙂 Hát tök meghatódtam tőlük, kapott is mindenki egy nagy ölelést cserébe 🙂
Végezetül Laci felkért még egy utolsó táncra, aztán hazavezettem, mert közben – tánc közben – megbeszéltük Fricivel, hogy iszik még egy pohárral, de akkor én vagyok a sofőr. Nem ellenkeztem. 

Pénteken ügyesen szentlászlóztam itthon, az első önkéntesként itt töltött napomon. Ugyanis november 30-cal lejárt a szerződésem, hivatalosan vége a programnak. Minden ezen felül itt töltött idő just for fun, és elvégzett munka önkénteskedésnek számít. Az a baj, hogy nem nagyon van olyan hét, amit elcserélnék erre az egyre, a már itt töltöttekből… Mert hogy most aztán annyi munka van, hogy fáj mindenem. És valahogy a szeptember óta itt töltött hetek közül egy se volt olyan, amikor kb semmi viszonylag fontos dolgom nem volt, amire azt mondanám, hogy inkább annak kellett volna most, dec 1 után történnie… De mindegy is, unatkozni úgy se tudok, csak már most látom, hogy mennyi mindenre nem lesz már időm, pedig egy csomó dolgot meg szeretnék, meg szerettem volna még nézni.
Rövid volt ez az idő, s ahogy mondták is, pont a sűrűjébe csöppentem bele, kijutott nekem a jóból. Össze se merem számolni, hogy hány szabadságom és hány pihenőnapom maradt “bent”…

Szombaton megtartottam az utolsó néptáncórát a gyerekeknek, s egyben a főpróbát a Mikulás-ünnepélyre. Kemény két gyereknek. Na jó, meg Jessicának. Szerencsére, hogy ott volt Marika is, meg Réka anyukája, így ha mindenki beállt, akkor már egész szép kört tudtunk formálni. 😀 Végül is szerintem egy egész kerek próbát sikerült összehoznom, kár, hogy nem lesz több, épp most kezdtem belejönni én is ebbe a tánctanárosdi dologba…
Mivel külön érkeztünk Marikával, nem nagyon tudtam vele beszélni próba alatt, csak annyit vettem ki a szavaiból, hogy azért nincs Pisti ma próbán, mert szülinapi bulin van, de hogy majd Zsófival is sietnek el próba után, mert jönnek Péterék, felveszik, és már mennek is. Oké. Már vége volt a próbának, pakolászok, amikor jön Marika, hogy innen most haza megyek? Mondom igen. És lenne kedvem vezetni? Mondom persze – gondoltam fáj a dereka, és nem akar így autózni, és én leszek a sofőr. Erre fordul kettőt, nyakamba akasztja a kocsikulcsot, aztán eltűnik. Jöttek Péterék, és elment velük. Én meg néztem, mint a luki nyúl, hogy most akkor mi van? Mindezzel annyi volt csak a “baj”, hogy az ő autójával jött be reggel. Ami automata váltós. És én sose vezettem ilyet. Úgyhogy megkértem Borókát, hogy jöjjön, mutassa már meg, hogy itt mi micsoda, és mikor mit kell csinálni, mert igaz, hogy út közben párszor már figyeltem, hogy mi-hogy működik, de hát közelről még nem láttam ilyet. Beültünk, elmutogatta, kicsiben kipróbáltam mindent, nagy levegőt vettem, aztán elindultam. 😀
Mire kifordultam az útra, már megszoktam, hogy ne kapkodjak a váltó után. És ami az érdekes, hogy a bal lábam meg se mozdult. Azt kicsit nehezen viseltem, hogy lassabban gyorsulok, mint ahogy (meg)szoktam, meg a pl pirosnál, kereszteződésnél megállásnál volt egy kis hiányérzetem, hogy benyomnám a kuplungot, de csak agyban volt szerencsére, a lábammal nem kezdtem el kapálózni… 😀
Szépen ügyesen hazaértem – közben végig azon reménykedtem, hogy ugye itt nincs olyan, hogy kézifék, és ha van is, nincs “behúzva”, és nem úgy jöttem haza… 😀 És akkor még nem tudtam, hogy ez a sztori még csak a kisebbik meglepetése volt a napnak.
Itthon pakolászok, épp, hogy hazaértem, készülök nekiállni/ülni szentlászlózni, mikor hív Levi. Van-e kedvem Paul McCartney koncertre menni. Mondnom mi van? Mert hogy van két jegyünk, ha érdekel. Miii??? Hát én csak álltam és pislogtam. Ő meg sürgetett, hogy válaszoljak, mert neki is vissza kell szólni Zolinak, különben odaadja másnak a jegyeket. Hát dehogy adja, menjünk! Oké, ő is úgy gondolta 🙂 Úgyhogy kb 3 órával a kapunyitás előtt megtudtam, hogy én az este még élőben fogok látni egy kb legendát.
Na mondjuk a fél 6-os kapunyitásból bőven 6 órási nyitás lett, de nem is baj, mert Levi meg dugóba került, s így pont jókor érkezett 🙂 A stadion előtt várakozó hatalmas embertömeg meg egyszercsak eltűnt, beszippantotta az aréna, s azon belül kb fel is szívódtak. Hirtelen már nem is tűnt olyan soknak abban a nagy térben. Egészen addig, amíg el nem értünk a büféhez. Mindenki ott állt sorba. Ez ilyen ülős koncert volt, úgyhogy mindenki bevásárolt kajából, piából, hogy teljes legyen a szórakozás. Azért jó volt látni, ahogy ilyen 60+-os emberek csapatokba verődve, nyüzsögve, majdnemhogy vihogva várják a koncertet. Mint mi anno egy-egy GrandCafé-s buli előtt gimis korunkban… 🙂 
Aztán elkezdtük mi is megkeresni a helyünket. Két útbaigazítás után kezdtük látni, hogy Zoli valami hatalmas ajándékot adott nekünk ezzel. Ugyanis az A szektor, a színpadhoz legközelebb lévő (szerintünk vip) egység majdnem közepe szólt a jegyünk, a kb 12. sorba, ahonnan még szabad szemmel is jól kivehető volt a sir arca. De persze ott volt a színpad mellett két hatalmas kivetítő, ahogy a lelátón ülők legalább azt lássák akkora nagyságban, ahogy kb mi az élő képet láttuk… A 7-es koncertkezdés is csúszott egy fél órát, s pont, amikor elkezdett türelmetlenkedni a nép, akkor jöttek fel a színpadra. Egy ütős Hard day’s night-tal nyitottak, ami abszolút meghozta a hangulatot. Az egész szektor állva táncolt, ugrált 🙂 Aztán jött egy-két újabb szám, akkor elhelyezkedett mindenki, majd újra bedobtak egy klasszikust, hogy újra mindenki állva tomboljon, és ez így ment szinte végig… 😀 Na jó, a lassú régi számokat ülve hallgatta végig a tisztelt publikum. Nagyon jól összerakott kis setlist volt, nem lehetett megunni, pont akkor váltottak, amikor kellett. Jó arc volt a Paul is, mindig mesélt valamit két szám között, sztorizott Jimi Hendrix-ről, egy-egy dal születésének körülményéről, meg beszélgetett a közönséggel, szóval nagyon profi volt. És tisztességesen végigjátszottak két és fél órát, majd még egy fél óra ráadást… Fantasztikus volt. Mondjuk nálam a dobos vitte a balhét. Akkora showman volt az a hatalmas néger faszi… Olyan arcokat vágott közben, hogy dőltem a röhögéstől.
A végén meg akartuk hívni Zoliékat köszönésképpen egy vacsorára, de siettek haza, úgyhogy mi levezetésképpen visszagyalogoltunk a magyar házba a kocsiért, meg közben betoltunk egy pizzát, aztán kikerültük a dugót, és húztunk haza. Mert hogy kb a belváros közepén, hol máshol van ez az aréna, szűk, egy irányú utcákkal körülvéve, hogy biztosan meg legyen bénulva az egész környék közlekedése egy-egy ilyen alkalommal… 😀
Aki szeretné hallani McCartney szinte ugyanolyan hangját, mint ami a több mint fél évszázados lemezeken van, az nyugodtan jelentkezhet nálam videóért 😉

Vasárnap pedig eljött a rettegett várva várt nap, a Mikulás ünnepéllyel. Kicsit úgy éreztem, hogy úgy vagyok vele, mint szamár a füllel, de végül szerintem a lehető legjobban sült el. Mi odamentünk már fél 1-re, bepakoltuk a termet, megcsináltuk a nézőteret, bevittük a szükséges eszközöket… Kinyomtattattam a műsortervet, ezt nagyjából közöltem a fellépőkkel, aztán elkezdtek szállingózni a gyerekek meg a szülők, mert még egyet szerettem volna mondjuk mindegyik csoportommal próbálni, de csak a betlehemest tudtuk lenyomni, kellett is, meg a táncosaim öltöztek úgyis, meg mivel az nagyrészt improvizáció volt, nagyon nem is izgultam miattuk.
Úgy volt, hogy a magyar ovisokkal is csinálunk valamit, de semmivel nem készültünk az utóbbi két hétben, meg nem is láttam át, hogy kik vannak ott közülük, meg kik se, pluszban kezdés előtt 20 perccel írt Csilla, az egyik “vezető” kb, hogy ők lebetegedtek, nem tudnak jönni, így végleg sztornóztam az egészet a műsorból. Így is háromnegyedórás lett a bő fél órának tervezett műsor, de azt hiszem még így is a pont elég kategóriába tartozott. Volt vers, tánc, zene (gitár, citera), lucázás, betlehemezés – ami minden várakozásomat felülmúlta. Le a kalappal a gyerekek előtt. Én nem tudom, hogy mit csináltak (velük) az utolsó egy héten otthon, vagy ennyire szarnak az iskolára szombatonként, de amit ott produkáltak, meg most vasárnap itt, az ég és föld volt.
Martin is nagyon ügyesen kiállt a közönség elé, és eljátszott két dalt, úgy, hogy a közönség énekelte közben a szöveget, mindezt két hónap citerázás után! Irtó büszke voltam rá 🙂
Két produkció között, konferansz szerepemben sem beszéltem – asszem – hülyeségeket, úgyhogy teljesen meg voltam elégedve magammal és mindennel – a kezdeti idegeskedések ellenére is. S azt hiszem ezt támasztják alá az utána érkezett dicséretek is – amiket én próbálok szépen elosztani, mert azért nem csak az én érdemem volt ez a délután, közösen csináltuk a nebulósokkal és a magyar ovisokkal 🙂

Hétfőn ügyesen összeraktam a szentlászlós előadásomat – bár úgy volt, hogy nap közben el kell menni majd a buszért, mert addigra elkészült a biztosítás rá, de végül majdnem megoldották Frigyesék (elmentek, csak ott derült ki, hogy valaki megdobta kővel az oldalát, amíg ott állt, úgyhogy nem adhatják ki sérülten, ki kell javítaniuk…).

Kedden délelőtt mentünk be a magyar házba, s ezzel elkezdődött a nagy hét, a vásár hete, amiről már két hete rettegve beszél Marika, hogy mennyi munka, egy héten keresztül, éjjel nappal, és hogy minden kézre szükség van stbstb. Mert hogy vasárnap lesz egy karácsonyi ebéd, aminek keretén belül mindenki felveheti a süteményrendelését. Az otthon sütést elkerülve le lehetett adni az igényeket bejglikre, kis töltött kiflikre, zserbóra, pogácsára… Amiket mind önkéntesen készítenek el a héten. Na én mondjuk már alapból nem kellettem a hétfői naphoz, azt András, a konyhafőnök megcsinálta egyedül. Kedden ketten mentünk be segítségnek hozzá Fricivel, hogy az előre bekevert, bejglinek való diós év mákos tölteléket kimérjük is gombócokba gyúrjuk. Ezzel meg is voltunk kb 2 óra alatt, és jöttünk haza.
Martinnak tartottam egy órát, közben összeírtam, hogy a frissen tanulttal együtt már 14 dalt tud! És rendesen tudja mindegyiket, nagy élvezettel játssza, néha még énekel is hozzájuk! 🙂 Ha rászólok, akkor mindegyikhez. 😀

Tegnap a szokásos ovival párhuzamosan (és inkább) tésztagyúrással töltöttem az időben. Az András által bekevert tésztákat kellett kiporciózni, s meggyúrni. Egy mérte, hogy mindegyik 380 dkg legyen, hárman meg jól megdolgoztuk az anyagot, hogy aztán tálcákra rakva betegyük a hűtőbe, hogy másnap ezekből lehessen a bejgliket készíteni. Én nem tudom, hány órán keresztül csináltuk, de a csuklóm kicsit sokallta… 😀 Közben drága kicsit Liza mindig odajött hozzám, a múltkori sárkányos csaj, hogy játsszak most is vele, de ez annyiban kimerült, hogy rácsimpaszkodott a lábamra, ha tudtam, felemeltem, meglóbáltam – miközben gyúrtam, aztán elfutott 🙂 Aztán a amikor már nagyon untam végén odamentem a gyerekekhez, s nem is tudom hogy jött már, hogy az egyiket felkaptam, megpörgettem, nyúztam egy kicsit, aztán jött a következő, hogy őt is. Meg akkor a harmadikat is. Meg a negyediket is. Aha. Az elsővel nem is volt baj, mert volt vagy 7 kiló a gyerek. Csak amikor jött a 17 kilós… hogy őt is. Jajj. Megpörgettem én mindenkit, de ma olyan csuklyás izomfájással keltem, hogy azt hittem meghalok… 😀 E mellé még jött egy kis izomláz a felkaromba is. 
Az ovi végén elköszöntek ők is tőlem, mert jövő héten igaz itt leszek még, de már nem megyek oviba. Kaptam tőlük is egy képeslapot, amibe mindenki írt valami kis üzenetet… 🙂
Ott voltunk estig a magyar házban, délután még kigolyóztam 30 g-os adagokat a kb 6 kilónyi megmaradt diós töltelékből, lereszeltem 8 citrom héját, meg segítettem hajtogatni mindezek végeztével a kis kifliket az segítségként megjelent asszonyoknak. De igyekeztem valami más munkát találni, mert egyrészt -szerintem- szar volt a tészta, és szakadt, és/vagy túl vékonyra nyújtották és/vagy túl sok volt a töltelék bele, de szakadt szét az egész, némelyik már a tekerésnél, a többség meg ha ekkor még nem is, akkor a sütésnél biztosan… Na de mindegy, én nem értek hozzá, 60+ év tapasztalattal meg nem akarok vitatkozni, meg ha ezt itt így szokás… Biztos a robbantott kifliket az helyiek…
Oda hozott Péter vacsorát nekünk, utána még tettünk-vettünk ezt azt, aztán kitalálta Marika, hogy még vásárolni kell valami másnapra, így megálltunk a szomszédos bevásárlóközpontban, az már olyan fél 9 magasságában volt. Még jó, hogy nem azt mondtam nekik, hogy megvárom őket a kocsiban. Kellett nekem is pár cucc, bementem velük, összeszedtem, amit akartam, aztán mentem a pénztárhoz. Egy ideig kb együtt haladtunk, aztán elmaradtak. Én már rég fizettem. Ők még sehol. Meguntam az egészet, és hazasétáltam. Jó volt már este hazaérni, azt hiszem kicsit sok volt az együtt töltött óra…

Az én emlékezetem szerint nem maradtunk meg tegnap este konkrétan semmilyen időpontban, hogy mikor indulunk ma. Azt tudtam, hogy 7-re bemegy Frici, Arankával kiszedik a hűtőből a tésztákat, aztán még hazajön, s csak később megyünk vissza. Én – valamiért – felébredtem háromnegyed 6-kor, de sikeresen vissza is aludtam még 3 órára. Már kint kóvályogtam félkómásan a konyhában, amikor hallom, hogy Frigyes szól, hogy indulunk. Visszakiabáltam, hogy oké, egy pillanat – gondoltam 5-10 percem még van, hogy gyorsan összekapjam magam. Kb 3 perc múlva csörög a telefonom, Frigyes hív, hogy indulnának, különben Marika elkésik a munkahelyéről. Mondtam neki, hogy akkor menjenek, mert én még nem vagyok kész… Úgyhogy elmentek, én meg megnéztem, simán be tudok menni busszal egy óra alatt. Ja, csak a gugli mindig a keresés idejét számítja indulási időnek alapból. És ez alapján királyul, 5-10 percenként voltak buszok. Csak még el tettem-vettem, negyed órával később indultam, és így már pont kifutottam a csúcsidőből, ami azt jelentette, hogy a buszok is csak 15-20 percenként járnak… Kinéztem, hogy a legközelebbi 508-as buszt még pont elérem. Oda is értem a buszmegállóba, még volt két percem. Idő van, busz sehol. Elmúlt már két perccel az ideje. Busz sehol. Ránézek a térképre még egyszer, hogy mit mondd, merre-hogyan kell mennem. Akkor veszem észre, amikor kibontottam részletesebb nézetre a térképet, hogy oké, hogy ez 508-as, de a másik irányba kell most vele mennem. Tehát a másik buszmegállóban kéne állnom. Elnéztem jobbra. Ott volt a busz. Még a másik megállóban állt. Átfutottam 4 sávon, szerencsére mindkét kocsisornak pirosa volt, s fel tudtam szállni a buszra. Mondom a sofőrnek, hogy hova szeretnék menni, elmagyarázza, hogy hogyan tudok, felvázol több lehetőséget, végül maradok ennél, mert a következő lehetséges buszig is negyed órát kellett volna várom. Ez meg tudtam, hogy annyival többet megy, de legalább már úton voltam. Bepötyögi a gépbe a célállomást, mondja, hogy 4,70 dollár. Nyújtom neki a 20 dollárosomat, mert tudtam, hogy az apróimból nem jön ki ennyi. Néz rám, hogy nincs apróm? Mondom nincs. 70-et tudok adni – az nem jó. Kérdi, hogy biztos nincs annyi, mondom, hogy biztos, csak 3,50-4 körül van. Jó, mindegy, hagyjam, majd veszek jegyek az állomáson. Hát jó, leültem. Elvitt Canning Station-ig, itt vonatra kellett szállnom. De hiába néztem körbe amikor megérkeztem, sehol se láttam irodát, ahol fel tudtam volna tölteni a kártyám, vagy jegyet tudtam volna venni. Felmegyek a peronra, látom, hogy automaták vannak. Oké, kiderítettem, hogy milyen zónába kell jegyet vennem, beütöm a gépbe, kiadja a jegyemet 3,10 dollár ellenértékben, boldogság, legalitás. Leszállok róla negyed óra múlva a belvárosban, megtalálom a buszmegállót, ahol majd a szokásos 950-esre kell felszállnom, erre meg engem talál meg egy fura fazon. Rámköszön, boldog karácsonyt kíván, majd magyaráz valamit a buszokról, aztán tovább áll. (Lehet, hogy a felvett Mikulás sapka tette, hogy ma vonzottam a hülyéket, félbolondokat.) Megjön a busz, kezd feltódulni a nép, megintcsak előkerül emberünk, természetesen szélesen mosolyogva előre enged. Meg se próbáltam ellenkezni, hogy köszönöm, de menjen csak, mert én úgyis problémás leszek, és csak feltartom a sort, mert beszédem van a sofőrrel… Felszállok, neki is elmondom, hogy hova akarok eljutni, beüti a gépbe, mondja az összeget, hasonló nagyságúak mint az eddigiek, nyújtom a 20 dollárost, rám néz, na üljek le. Kétszer nem kellett mondani. 😀 Szóval ha ingyen akarsz utazni a buszon Perth-ben, csak lengess meg egy húszdollárost… 😀 Tuti sokkot kapnak tőle a sofőrök, és inkább eltekintenek a fizetéstől… 😀
Végülis több, mint egy és negyed óra után, úgy fél 11 magasságában be is értem a magyar házba. Szerencsére innen nem nagyon lehet elkésni, a többség már bent volt, de utánam is még bőven szállingóztak az emberek segíteni. Mert hogy továbbra is ipari mennyiségű karácsonyi süteménysütés van, ma megcsináltunk 272 db bejglit a tegnapi gombócokból. A végére már nagyon szépen és gyorsan ment nekem is téglalap alakúra nyújtanom a tésztát. Jó, persze előtte Aranka elárulta, megmutatta a nagy titkot, hogy hogyan kell, mert korábban inkább szép kör alakú pizzára hasonlított az eredmény…
Alapból olyan izomlázzal keltem fel a tegnapi nap után, hogy még, erre ma még rájött a vagy 4-5 órán keresztüli nyújtás tiszta erőből – főleg az elején, mert a kőkemény, hideg tésztát kellett megdolgozni, úgyhogy most már a csuklyás izmom meg a felkarom mellett a hasamban is van izomláz meg a csuklóm is fáj… Mikor épp elmúlott a múlt szerdai vitorlázás lenyomata a combomból… 😀
Háromnegyed 4-kor meg jött értem Levi, mert mentünk hajókááázniii! Ügyesen megtaláltuk a mólót, összeverődött egy kis csapat, s elindultunk. Előtte persze megvolt a biztonsági előadás a mentőmellény használatáról meg a szokásos dolgok. Szépen csorogtunk kifele, szigorúan betartva a 6 csomó alatti sebességet, amit mérnek is bizonyos helyeken! És egyszercsak felcsillant jobbra a tenger – majd mi elkanyarodtunk balra. -.- Oké, gondoltam van egy másik kijárata is az öbölnek. Pöfögünk gyökkettővel, közben nézzük a hatalmas yachtokat, aztán megfordulunk, visszamegyünk ugyanazon az úton… Szóval ez volt az időhúzás része. Végre tényleg kimentünk ezután a nyílt vízre. Hatalmas hullámok, vitorla fel, megdől, elindul, hullámok felcsapnak. 😀 Iszonyatosan élveztem. Én készültem, vittem hosszú cuccokat, fel is vettem őket, vizes is lett mint, de a többi hölgyike eléggé vékonyan volt öltözve. Sikítottak is az első felcsapó hullámnál… 😀 Meg gyorsan hátrahúzódtak a tatra 😀 Mi meg ott élvezkedtünk elöl Levivel. Persze én voltam az első, aki kiment az orrba. Egyrészt oda nem csaptak fel a hullámok, másrészt nehogymár ne menjek ki 😀 Aztán szépen hátrasomfordáltam a kormányhoz… Mint kiderült, Levi ismerte a kormányost, úgyhogy ott dumáltak, én meg bátorkodtam rákérdezni, hogy esetleg netalán tán kipróbálhatnám-e véletlenül a kormányzást… Nem ellenkedtek. Megmondta, hogy merre tartsak, aztán beszélgettek tovább… 😀 Úgyhogy a nyílt vízről szépen bevittem a hajót a Swan torkolatába, ott megfordultam, mert már eléggé alacsonyan volt a nap, s gyanús volt, hogy lekéssük a naplementét, vagy a konténerrakodó daruk sziluettjével együtt kell végignéznünk, ahogy eltűnik a horizonton. Úgyhogy belenyúlt a kormányos egy kicsit – előrébb tolta a gázkart… Na itt kicsit elszontyolodtam, hogy nem is tisztán vitorlával mentünk idáig… 🙁 Meg nem értettem, hogy miért kell bemenni ebbe az ipari részbe, de kifele menet láttunk három delfint, úgyhogy kicsit helyrebillent a lelkivilágom. Közben néha továbbléptette a számokat a telefonjáról, ami szólt a hangszóróban – bár határozottan hangot adtam véleményemnek, amikor elnyomta a Megadeth-et… 😀
Aztán ahogy lement a nap, rögtön érezhetően hidegebb lett, bár én már előtte is fáztam, de ekkor elkezdtem a szokásos vitorlázós vacogásomat előadni, úgyhogy nem bántam, hogy a kikötő felé vettük az iránt. Azt viszont egy kicsit igen, hogy szerintem keveset vitorláztunk a nyílt vízen. Oké, hogy erős volt a szél, de azért ne így akarja már megúszni a kemény melót, hogy a kikötőn belül evickélünk, meg az ipari részre megyünk be… Szóval jó esetben ha háromnegyed órát voltunk kint tisztán… Amúgy elismerem, nehéz az irányt tartani ekkora hullámokban meg szélben, néha már nem tudtam, hogy merre-mennyi tekerjem a kormányt, hogy arra menjünk, amerre én szeretném… 😀 Egyszer ránéztem a kerékre, hogy itt esetleg be van-e jelölve, a középállás, mint ahol nálunk némelyiken szigszalaggal… De nem volt. Úgyhogy érzésre tekergettem. Pluszban azzal is küzdenem kellett, hogy autókormányként gondoljak rá, tehát ha jobbra tekerem, akkor jobbra fog menni, s ha balra, akkor balra. Mert automatikusan ellentétesen gondolkodok, ahogy a “botkormányos” hajókon megszoktam.
Végül lezártuk egy estét egy vacsival a Swan partján, aztán ment haza pakolni Lev, mert már úton vannak szülei, meg én is megyek holnap ismét sütit gyártani.