Egy hónapon belül

Múlt hét hétfőn még utoljára nekiugrottunk egy kis túrának Danival, a hegyekbe mentünk fel. Elvittem ahhoz a kilátóhoz, ahol a múltkor én voltam Levivel, meg az ide tartó útvonal tervezése közben megláttam a térképen, hogy valami vízesés is van a közelben, úgyhogy meglátogattuk azt is, meg Levi ajánlására elmentünk egy gáthoz, amivel egy kis patakot duzzasztottak fel, hogy az erejével tudják működtetni a pumpákat, amik továbbnyomták a vezetékes vizet keletre, a földrész belseje felé.
Nekem a Lesmurdie Falls tetszett a legjobban, igaz rohadt meleg volt, tűzött a nap, mint a hülye, meg a vörös föld, a sziklák is verték vissza a forróságot… Szerencsére tanulva a múltcsütörtöki strandolásból, bekentem magam naptejjel, mielőtt kiszálltam a kocsiból, bár a rosseb se kívánta azt a büdös, nehezen beszívódó szart… De legalább tényleg nem égtem le. Kivéve a táskám pántja, és a tarkóm közötti részt… Oda nem ért el a kezem. Meg valójában nem is gondoltam rá, hogy az leéghet, mert eddig általában le volt engedve a hajam, így az a rész nem volt veszélyben… A hétfői ebédidő ellenére egész sokan voltak a kis ösvényen, volt, akikről patakokban folyt a víz, amikor jöttek szembe velünk, felfele a lépcsőkön. Mi nem akartunk végigmenni az egész túraútvonalon, de azért csak rábeszéltem Danit, hogy még egy kicsit, meg még egy kicsit menjünk tovább, hogy messzebbről is lássuk a vízesést. A körülötte lévő fekete sziklák meg vulkáni eredetűek, meg ez a törésvonal, ahol a kis patak is lebukik az űrből is látható, elvileg itt van a szárazföldi és az óceáni lemez találkozása. S régen még víz volt ott, ahol a város most van.
A legjobban meg az tetszett, amikor megláttam a barbecue sütőt a gát tövében. Az oké, hogy csináltak egy kis pihenőt, asztallal, padokkal, hogy lehessen enni-inni az arra tévedt kirándulóknak, de azon lezsibbadtam, hogy még ide is tettek sütőt. Amúgy a városban, főleg a parkokban nagyon sok helyen van ilyen szabad sütögetőhely. Bent a gázpalack, ott a platni, viszed magaddal a húst, aztán szevasz. 
Rövidített napot terveztünk, mert én úgy tudtam, hogy 4-től próba lesz a zenekarral. Aztán elkezdtem telefonálgatni, és gyanús volt, hogy Frigyes ki van kapcsolva. Nagy nehezen elértem Andrást, aki közölte, hogy mivel Frigyes csak este érkezik meg, így nem lesz zenélés… Ekkor már ott voltunk a magyar háznál, 3 órakor. Nem baj, Dani kirakott, közben meg kommunikáltam Levivel, ő végzett 3.30-kor, úgyhogy hazafelé felvett, s mentünk hozzá. Útközben megálltunk fagyizni, hogy kicsit kizökkenjen a mókuskerékből – alig bírtam megenni az egy gombócot, amit kértem. Ő nagyon lelkes volt, hogy itt álljunk meg, úgyhogy én sztem belenyúltam egy nem igazán jó ízükbe – mentás csokis fagyit kértem, amiből legalább sokat adtak… Aztán hazáig egy kis hirtelen jött ötlettől vezérelt kerülővel mentünk, s tök szép helyre keveredtünk. Egy olyan utcába, ami igazából az erdő közepén húzódik, egyik oldala már a John Forrest Nation Park, s a házak is vagy 100 méter távolságra vannak egymástól, a telkeken átcsörgedezik egy patak, néhol sziklás mederrel, néhol behajló zöld ágak keretezik… Szóval csoda egy vidék volt ez. Végezetük megálltunk egy játszótérnél, kiszórakoztuk magunkat, a kocsiig visszafele valami kis kék madarat, papagájokat, cockatoo-ka lestünk, meg olyan bokrokat, amiket egyszer már felemésztett a tűz, de mégis hajtanak. Az egyiknek kimondottan a tűz kell, hogy kipattintsa a magját, hogy tovább tudjon fejlődni… Hihetetlen ez a természet.
Aztán némi ügyintézés után – végre megkapták Levi szülei a vízumot, így már biztos jönnek karácsonyra – visszajöttünk hozzám, hogy még az utolsó darabokat meg tudja kóstolni ez a jóember a padlizsános sütésemből – azt mondta ízlett neki 😛

Kedden nyugis nap volt, bár úgy váltunk el Danival, hogy ha valakinek valami ötlete lenne még így az utolsó napjaira, akkor kontaktolunk, aztán megyünk, de szerintem mindketten kimászkáltuk magunkat az utóbbi hetekben 🙂
Jött Martin, de csak rövidített órában, mert menniük kellett egy szülinapra, úgyhogy volt időm takarítani meg blogot írni… 😛

Szerdán megint ovi volt, csökkentett létszámmal, most színezőt javasoltam kézműveskedésnek. Szerintem be is jött a gyerekeknek. Némelyik egész szépen, pontosan kiszínezte a kalocsai, kalotaszegi, aranyosszéki, stb motívumokat… 🙂 Utána megint olvastam a törpéknek, amíg Csilláék a sajtos rudakat csinálták. 
Tudtam, hogy megint 3.30-kor végez Levi, gondoltam meglepem, hogy odamegyek az építkezéshez, hát sikerült neki meglepnie engem, mert 3.30-kor már nem volt ott, hanem a parkolóházban… 😛 Úgyhogy kb sétálhattam oda vissza, ahol buszra szálltam, hogy időben odaérjek az építkezésre… 😀 Aztán császkáltunk egyet a belvárosban, csak úgy, kb cél nélkül. Na jó, igazából enni akartunk valamit, mert nekem kimaradt, neki meg elég kalóriaszegény volt… Furcsa volt a karácsonyi díszek között egy pántos felsőben mászkálni. Mindenhonnan lógnak a gömbök, tele van girlanddal minden, karácsonyfa van minden második sarkon… Az ittenieknek karácsony hangulata van. Nekem nagyon nem. 😀 Én élvezem a nyarat 😀

Csütörtökön nagyon korán volt a reggel… Levi keltett fél 7-kor, mert 7 körül már várták a reggeli kávéval a munkatársai – engem meg ő, az ágy végében az én kávémmal. Esküszöm, még csukott szemmel ittam meg… Valamikor a kocsiban tértem úgy tényleg magamhoz, de ideje is volt, mert 7.10-kor már a belvárosban kerestem a helyem mászkáltam, gondoltam valami szimpatikusnak tűnő helyen megreggelizem. Közben templomot látogattam, parkokban sétáltam a felhőkarcolók tövében, régi épületeket csodáltam meg, szobrokat fedeztem fel… És hát a partig el kellett, hogy menjek, hogy találjak valami tényleg szimpatikusat, de azt hiszem végül jobban nem is dönthettem volna. Az Elisabeth Quay egyik mólóján üzemelő kis étteremszerűségbe ültem be, közvetlenül vízközelbe, annyira, hogy néha egy-egy sirályra kellett csúnyán néznem, ha azt akartam, hogy én egyem meg a tükörtojásos, szalonnás szendvicsemet. 
10 órától volt próba az öregfiúkband-del (nem ez a nevük, csak én hívom így. Azt hiszem Perth-i Négyes a hivatalos megnevezésük), úgyhogy nyugisan tömtem a majmot, aztán besétáltam a magyar házig. Úgysem árt egy kis mozgás, mert mióta itt vagyok, igaz, hogy nem eszem többet, de nem is nagyon sportolok, és hát érzem és látszik is…
A nagy hír meg ekkor jött, történt ugyanis, hogy a zenekar gitáros-énekese leesett valahonnan, és bokáját törte, csípőjét zúzta… Úgyhogy újratervezés következett, én beültem a szintetizátor mögé, hogy valamit prüntyögjek, hogy kicsit kitöltsem a hangzást, meg amit tudok , énekeljek. Kezdtük rögtön az ilyen hosszú fekete haj, nézését meg járását, meg mc hawer csodálatos műveivel… Hát nem volt őszinte a mosolyom. Aztán haladtunk a csókkirály, csavard fel a szőnyeget és társai felé, amiből eléggé hiányzott a basszus, úgyhogy áttértünk arra, hogy én játszom a billentyűkön a basszus szólamot (leegyszerűsítve), a basszeros játszik gitáron, Frici meg, aki amúgy általában billentyűzik áttér harmonikára. Így már egész jól szóltunk, csak ne kellett volna ezeket a mulatósokat játszani… És akkor még felvetette András, a gitáros, hogy esetleg énekelhetném is a nézését meg a járását… Na itt mondtam, hogy azért nálam is van egy határ… 😀 Szerencsére Frigyes tudja, hogy nem szeretem, így válaszolt helyettem Andrásnak, én meg csak kétségbeesetten néztem ki mögüle.
Úgy volt, hogy délután összefutunk Anthony-val, de végül nem ért vissza a városba időben, úgyhogy sztornóztuk, így én is hazamentem Friciékkel próba után, hogy estére visszamenjünk táncpróbára.

Pénteken újra a magyar házban voltunk -elvileg- 10 órára, és ezzel el is kezdődött a hétvégi pörgés… Az időben érkezés, és a pontos indulás továbbra sem működik itt, főleg, ha Marika van a dologban… 10 óra előtt 10 perccel még a tűzhelyükön rotyogott a reggelijük, de közben Frigyes már pakolt be az autóba, mert indulni kellett – volna már rég… Eszeveszett kapkodás és szervezetlenség volt az Örökzöldeknek való főzés, az esti táncos karácsonyi “buli” és a szombati vadászvacsora miatt.
A zenélést így kb 10.50-kor kezdtük el, közben Marika a konyhában folytatta az ebédhez való készülődést, dél előtt meg nem sokkal meg már elkezdtek szállingózni az éhes nyugdíjasok, úgyhogy sokat nem tudtunk próbálni, csomó szám maradt, amit nem néztünk át, és több lehetőségünk már nem is volt rá szombat estig…
Elpakoltuk a zenecuccokat, megterítettünk az asztalt az ebédhez, utolsó simításoknál még tudtam segíteni Marikának a konyhában. Kicsit ettem én is, megvártuk míg távoznak a kedves vendégek, akiknek ma kimondottan beszélgetni volt kedvük… Aztán rohantunk haza, összekaptuk magunkat, mert mentünk ismét a világ végére ismét a táncosokkal. Próbáltam kérdezgetni, hogy miért kell mindig az isten háta mögé két lépéssel elmenni, ha valami ottalvós, csoportos megmozdulást terveznek, de számomra igazán kielégítő és logikus választ nem kaptam.
Szóval elmentünk Pinjarra-ba, egy pubba, ahol elköltöttük a vacsorát. A hely amolyan tipikus kisvárosi kocsma volt, egyszerre volt elitnek tűnő étterem és késdobáló bűnbarlang… Elég labirintusos volt belülről, a mosdóig úgy jutottam el, hogy át kellett menni egy talponálló részen, a képernyőkkel (amin lóverseny ment) s játékgépekkel teli termen, és egy asztalokkal teli, étteremnek tűnő részen… Mindenhol rengeteg ember, melósok, családok, kanbandák, fiatalok, középkorúak… Bent hatalmas hangzavar, a pultos lányok tombolát húztak, ordibálták a nyerő számokat, felálltak a pultra, francia kártyát tűztek egy falon lógó keretbe, üveg mögé, az emberek szurkoltak a lovaknak, pörgették a szerencsekerekeket… Szóval elég szürreális volt… 😀 Mi kint a teraszon toltunk össze három asztalt, gyerekek is voltak velünk, s a körülményekhez képest elég finom, és bőséges kajákat kaptunk. Én csak egy sima hamburgert kértem, de adtak hozzá sült krumplit is, meg nem sajnálták ki az anyagot a hambiból sem. Aztán pont időben, még mielőtt elkezdtem volna nagyon fázni továbbálltunk, a szálláshelyünkre, ami Fairbridge volt. Ez egy egykori árvaházköré kiépült, ilyen sos gyermekfalu jellegű kis telep, sok házzal, amiben sok szoba van, saját kápolnájával, sportközponttal, stbstb. Na mi itt béreltünk ki egy házat, hogy megtartsuk a Keszkenő hagyományos majdnem évadzáró karácsonyi partiját, közös hétvégéjét, ami most mexikói hangulatban telt. Minden évben más tematikát találnak ki, s erre építik fel a szombati napot. Hál’ istennek mi csak a péntek estét töltöttük ott Fricivel, meg a szombat délelőttöt, nem volt sok kedvem menni, pláne mexikóinak öltözni, nem is lett volna mibe. Végül azért egész jól eltelt a péntek este, ment a hülyéskedés, meg elkezdtek egy kártyajátékot játszani, amiben hiányos mondatokat kellett kiegészíteni különböző szavakkal, kifejezésekkel, amik meg voltak adva a kártyákon, nálad volt mindig hét, és ebből kellett betenni azt, amelyikkel szerinted a legviccesebb lesz az alap mondat. Na én ezt éjfélig bírtam követni, sok volt benne a szleng, egy idő után nem is volt már vicces, meg amúgy is fáradt voltam, úgyhogy elmentem aludni.

Reggel segítettem Marikáéknak a konyhában reggelit gyártani, forgattam a tócsni-szerű izékat egy serpenyőben, miközben végignéztem, ahogy Marika ismét gluténmentes, extra híg tésztából próbál palacsintát sütni, és nem érti, hogy miért nem sikerül… Már inkább nem is szóltam. Kezdem rájuk hagyni az ilyen dolgaikat… Ha így nekik jó…
Frici még elment úszni a falu medencéjébe, én körbejártam a házat, próbáltam nem megbolondulni a rennnngeteg sok légytől. Egyszerűen kriminális. Laci is elment, járt egy kört, s mire visszajött, csak a vállán/hátán vagy 20-30 légy volt. És ezek olyan pofátlanok, hogy ha nem figyelsz, simán beleszáll a szádba, amíg levegőt veszel, hogy kimondj egy szót! De tényleg. És bele a füledbe, szemedbe, orrodba… Kisebbek, mint az otthoniak, de annyival idegesítőbbek is. De láttam a folyamatos csapkolózás, hadonászás mellett zöld meg rózsaszín papagájokat, utóbbiak szerintem épp a násztáncukat járhatták, mert a taréjosak folyamatosan búgó, kerregő hangot adtak ki, néha megfogták a csőrükkel a sima fejű, ugyanilyen rózsaszín, feltételezhetően mamagájokat, és elkezdték föl-le rángatni a csőrüknél fogva a másikak fejét, akik közben ennek a szaggatott mozgásnak megfelelő kattogó, vagy nem is tudom milyen hangot adtak ki. Elég vicces volt… 😀
Délben el is indultunk, mert 2-re volt megbeszélve a találkozó a magyar házban, hogy előkészítsük a terepet az esti Vadászvacsorához. (Még csütörtök magasságában beszélték egyszer hazafele Friciék a kocsiban, hogy hogyan is lesz ez a hétvége, és mondta Frici, hogy dél körül el kéne indulnunk majd, mert kb egy óra haza az út, még össze kell szednünk itthon a holmikat, ami kell az estéhez, plusz fél óra kocsival a magyar ház. Erre közli Marika, hogy hát az ebédet csak meg kéne várnunk, miért sietünk úgy, étkezés nélkül akarunk elmenni? Mert hogy majd csak olyan 1 óra körül lesz kész az ebéd, ő nem tudja hamarabbra megcsinálni, és hogy mire eszünk, meg elindulunk, meg szerinte másfél óra az út… Úgyhogy majd odaérünk olyan fél 4 – 4-re a magyar házba. Éééén nem szóltam semmit, csak felvontam a szemöldököm a hátsó ülésen, aztán Frici még egyszer hangsúlyozta, hogy 2-re van megbeszélve a találkozó, és legkésőbb fél 3-kor meg akar érkezni. Na mindegy. Végül még szombat délelőtt, amíg Frici úszott, Marika megint felhozta az ebéd témát, és én mondtam, hogy én is jobb szeretnék 2-kor ott lenni, és túlélem, hogy nem ebédelek itt, s akkor mondta, hogy jó, akkor beszéljek Fricivel, hogy tudunk korábban indulni… Szerencsére ő összebeszélés nélkül is úgy gondolta, hogy délben indulunk. Én is összepakoltam már reggel a cókmókom, úgyhogy a vezényszóra csak felkaptam a táskát és indultunk is. Oda is értünk negyed 3-ra.)
Onnantól kezdve meg pakolás és készülődés volt, a leendő új elnökkel és a vadászokkal feldíszítettük a termet, elkészítettük az esti menüsort (palóc gulyás, mákos guba, és babsaláta, mert volt két vegetáriánus menü rendelve. Egy _vadász_vacsorán. Érted…?!) Az én lelkemen utóbbi, és a csipetke száradt, illetve annyi közöm volt a babsalátához, hogy ráöntöttem a Marika által már pénteken elkészített öntetet, meg belekevertem a frissen szedett petrezselymet. Majd a dolog végeztével annyit közöltem a szakáccsal, aki a mákos gubát csinálta mellettem, hogy a madárkaja kész. Ezen jót röhögött, és megnyugvással datálta, hogy hasonlóan gondolkozok a hús nélküli étrendről, mint ő… 😀 Ő egyébként egyben a gitárosunk is, úgyhogy hamar kivakartuk magunkat a konyhából, hogy átavanzsáljunk zenésszé. Bár igazából én ezt az egész estét kihagytam volna, legalábbis szívesebben töltöttem volna az időmet a konyhán mosogatással, mint hogy ide kiálljak, illetve üljek zenélni. Kriminális, borzasztó, égő volt, amit csináltunk. Legalábbis én nagyon annak éreztem. Főleg azzal a színpadi rutinnal, amit magamra szedtem az elmúlt évek alatt. Csupa olyan – amatőr – hibával volt tele a szereplésünk, amit nagyon nem szabadna elkövetni… Alapból magyarázkodással kezdtük az egészet, gáz volt a “köszöntő”, összevissza játszott mindenki mindent, volt, hogy háromszor kellett elkezdeni egy dalt, a ritmusok összevissza mentek, egy dalon belül mindenki csak a saját füle után ment, nagy hézagok voltak a számok között, kényszeres táncoltatás… Bwáá… Jobb lett volna elsüllyedni ott helyben szégyenemben…
A legjobb része az egész estének a pakolás közbeni retro youtube parti volt. Na ott vizesre ugrálta magát mindenki. Én is. 
Aztán éjfélkor záróra volt, alapból csak fél 12-ig volt kiváltva az alkoholárusítási engedély, meg kezdett hangosodni a banda, és nem akarták, hogy feljelentés legyen a dologból a szomszédok részéről, de eddig úgy tűnik, hogy megúsztuk 🙂 A csapat még kitalálta, hogy menjünk el egyikükhöz medence-partiba, de sokan kocsi nélkül voltak, akinek volt is, az nem akart menni, úgyhogy végül a sok kavarásból, szervezkedésből, hogy ki-kivel menjen nagy sértődés lett, végül senki nem ment sehová, illetve mi haza, az biztos.

Aztán csak másnap derült ki, hogy a banda egy része végül mégiscsak beállított a célszemélyhez fél 2 magasságában, hogy akkor ők megjöttek, gondolom taxival, vagy az ég tudja hogyan oldották meg. Mi hazafele még megálltunk Levivel egy benzinkúton, toltunk egy jó egészséges tartós szendvicset meg kakaót, én jó igényesssen becsattogtam a shop-ba csinatosan, mezítláb, s közben megbeszéltük, hogy igazából egyikünknek sem hiányzott ez a poolparty, pedig először úgy volt, hogy mi viszünk három ember…
Levi reggel korán kelt, ment dolgozni, én még visszaaludtam egy kicsit. Legalábbis azt hittem, hogy kicsit… 10 órakor ébredtem fel, miközben én ekkor már South Perth-ben akartam lenni. Fél 10-tól nyílt nap volt a Royal Perth Yacht Clubban, ahová mindenképpen el szerettem volna menni. Gyorsan összekaptam magam, elkértem Frigyestől az autót, és elviharzottam a tett színhelyére. Igazából szerintem pont jókor érkeztem. Megtaláltam a sátrat, regisztráltam, megkínáltak egy kávéval, és mondták, hogy szólnak, ha van elérhető hajó. Még igazából be se fejeztem a kávé kortyolását ebben a pazar környezetben (kicsit olyan volt, mint amikor kiülök a latte-mmal a Koloskában), és jött a csajszi, hogy most indul egy nagy hajó. Kaptam magam, beálltam az érdeklődő tömegbe (két család), kaptam egy mentőmellényt, és elindultunk egy bavaria 38-as felé. A hajó oldalán szálltunk be egy sörös rekesz-szerűség segítségével, szépen mindenkinek elmondták, hogy hogy lépjen, hol kapaszkodjon, én meg lendületből felszálltam kapaszkodás nélkül… Már akkor megjegyezték, hogy ezt nem először csináltam… 😀 Aztán persze a kb egy órás út során szóba elegyedtem a kormányossal és a mannschaftjával is, kiderült, hogy vitorlázom… Előre kéredzkedtem a vordeckre, na itt már tisztára olyan volt, mint amikor a Balaton közepén a dolphin orrába fekszem ki… Csak itt épp felhőkarcolók voltak a túlsó parton 🙂 Már visszafele tartottunk, amikor előrekiabáltak, hogy nincs-e kedvem kormányozni. Hát hogyne volna?! Hátramentem, mondták, hogy kerüljük meg a szemben lévő úszó házat, aztán hátszélbe álltuk, a gyerekekkel feltekertették a fokot, aztán irányba vettem a kikötőt. Egészen az utolsó mozzanatig, a kikötőhelyre való ráfordulásig én vittem a hajót, s végül úgy váltunk el, hogy a kormányos ajánlotta, hogy ha van kedvem, akkor szívesen látnak szerdánként a heti versenyeken, mindig van több hajó, ami legénységet keres. Én utána is kérdeztem a regisztrációs sátornál, mondták, hogy menjek be a klubházba, ott van felírva, hogy mi a szitu. Bementem, lefényképeztem, majd vigyorogva betoltam egy hotdogot, amit szintén csak úgy kínáltak a nyílt nap résztvevőinek. Ezzel meg is volt az ebéd, aztán összefutottunk Anthony-val egy fél órára, dumáltunk kicsit, aztán mindenki ment a dolgára. Én tankolni többek között. Holott még otthon se tankoltam, nem hogy itt… Más autóját… De megoldottam. Muszáj volt, mert már úton voltam, amikor észrevettem, hogy nagyon alacsonyan van a mutató, s kb félúton voltam, amikor kigyulladt a csórójelző is, ahogy Luca hívja… És ezek után még el akartam menni Scarborough-ra salsázni, ami újabb 25 km. Felhívtam Frigyest, hogy a kis piktogram megjelenése után még hány kilométert lehet megtenni a kocsival, mennyire elég a tartalék benzin… Ő azt mondta, hogy 10 km, amit erősen kétlek, szerintem többnek kell(ene) lennie, de mindenképpen tankolni akartam amúgy is, hogy ne kelljen centizgetni… Az már a sors fintora, hogy végül nem mentem salsázni, mert Levi nem végzett a dolgaival, megint egyedül ott lenni meg nem volt kedvem, végül köztes megoldásként ajánlotta, hogy találkozzunk Levente barátjáéknál. Oké, legyen… Megadta a címet, beírtam a telefonba, Google ügyesen odanavigált megint. Na én kb fél órával előtte értem oda, Levente nem tudta, hogy megyek, s hiába csöngettem, nem hallotta. Még jó, hogy az egyik kutya felfülelt rá, hogy tözörgök a kapu előtt, és odajött, Levente meg azt vette észre, hogy a kutya figyel valamit. Jól meglepődött, hogy mit keresek én ott, mert Levi még sehol nem volt, csak megbeszélték, hogy majd megy valamikor délután és közösen mókolnak valamit.
Levi jó fél óra múlva érkezett, addig engem megitatott, megetetett Levente, mert maradt még a poolparty-ból vissza palacsinta, ugyanis kedves párja hajnali 4-kor még nekiállt sütni egy rakással ennek a félrészeg bandának. 😛 
Amíg a fiúk mókoltak, én birtokba vettem a medencét, és élveztem a napsütést, meg hogy egyszerűen nem csinálok semmit. Pláne ilyen környezetben. 😛 Szólt hangosan a zeném, gyümölcstál az ölemben… Sose gondoltam, hogy egyszer én is ilyet fogok csinálni… Kezdett lemenni a nap, kezdtem fázni, úgyhogy elmentem megsétáltatni magamat a kutyákat, labdáztunk az utca végi parkban, aztán mire visszajöttünk Levente azzal fogadott, hogy válasszak pizzát magunknak, megrendeli, s megesszük itthon. Ez így is lett, megfejelve annyival, hogy közben a Mackótestvért néztük… 😀 Aztán az egyik pillanatban, amikor visszafordultam az asztal felé, ez a két őrült egy telefonos dobozt dugott az orrom alá, “Boldog karácsonyt” címszóval. Én meg csak pislogtam. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot. Kérdezgette már délután is Levente, hogy nem kell-e egy másik, új samsung ehelyett a hulladék helyett, de én mondtam, hogy nem, ez úgyis csak kölcsön telefon, erre a pár hétre már úgyis mindegy, eddig is elvoltam vele… Levi meg látta, hogy szeretek fényképezni, állandóan kattintgatom az otthoni telefonom, s ezek összebeszéltek, s kaptam egy Samsung Megát. Hát tényleg mega nagy. Még szoknom kell a méretét. De amúgy pont azt mondtam Áginak, hogy ha hazamegyek, tuti veszek magamnak egy samsungot, mert már látom, tapasztalom, hogy sokkal könnyebb vele az élet. Egyszerű és nagyszerű. A windowsphone leírta magát nálam…
Vacsi után még nekiálltunk, hogy megnézzük a Tróját, de még a feléig se értünk el, s egyszerre két Levente horkolt a két oldalamon, plusz a kutyák a lábamnál… Na erre a csataképre jött haza Margó, s indultunk mi meg ezzel a lendülettel, mert másnap mindenkinek hétfő volt…
A hazafele út még megérte egy misét… A nagy medencézésben annyit nyomkodtam a telefonom, hogy kezdett merülni. Abba is hagytam, mert tudtam, hogy pár órája van már csak vissza. Közben gyorsabban merült állásában is, ahogy én azt képzeltem, úgyhogy amikor beszálltam a kocsiba, már csak alig volt egy keskeny strigula a piktogram alján… Szerencsére van egy kábel a kocsiban, rádugtam, el is kezdett szépen tölteni, amikor ráadtam a gyújtást. Bepötyögtem az itton címét, és elindultam. Már az egyik autópályán voltam, amikor ránéztem, láttam, hogy még 16 km-t kell ezen mennem. Aztán amikor pár perc múlva következőnek ránéztem, sötétséget láttam, illetve annak közepében egy kis villám jelet. Mi szerint tölt. Na elkezdtem kétségbeesetten nyomkodni fél kézzel, hogy térjen észhez, közben valami építkezés mellett haladtam el, az út széli infotáblák írták, hogy ez meg ez az út lezárva, válassz másikat, én meg nem tudtam, hogy hol kell lekanyarodni, hány km-t mentem azóta, hogy utoljára ránéztem, hogy melyik kijáraton kell kimennem… Többnyire ismeretlen útnevek bukkantak fel, mint lehetséges kijáratok, vagy ha egy-egy ismerősen is csengett, nem tudtam hova tenni, hogy ez most a város melyik része. Jobb híján követtem a Perth centrum feliratot. Bár nem tudtam, hogy Leventéék ehhez képest hol laknak, tehát, hogy honnan indultam… Végül az első adandó alkalommal lejöttem egy mellékútra, ott is félreálltam, ahogy csak tudtam, hogy valamit kezdjek ezzel a szarral. Gyanítom az volt a baja, hogy gyorsabban merült, mint ahogy töltött. A probléma csak az volt, hogy hiába volt félig feltöltve az új telefonom, legutóbb, amikor még az asztalnál/film közben nyomogattam, valamit elrontottam, és nem akarta/tudta megtalálni az aktuális koordinátáimat. Sűrű káromkodások imádságok közepette azért elővettem az új szerkezetet, hátha megjavult azóta. S láss csodát, nem tudom mi, lehet, hogy a kikapcsolás/újraindítás tett jót neki, megmutatta, hogy hol vagyok. Addigra töltött annyit a régi is, hogy be tudtam kapcsolni, s gondoltam megkeresem, hogy hol vagyok, s megcsinálom az új útvonaltervet… De mire eljutottam volna a címkeresésig, megint lemerült… Már azon gondolkodtam, hogy ha már úgyis a Great Eastern Highway mellett jöttem le a pályáról, visszamegyek rá, megkeresem, s elmegyek Levihez, mert ő mellette lakik, s onnan meg hazatalálok gps nélkül. Hál’ istennek működött a navigáció, s végül az új cucc hozott haza. Hála a tyúkoknak. Mindemellett persze fogytán volt a benzin is, már csak azért sem akartam nagyon sokat fölöslegesen kóvályogni, mert ha ott maradok valamelyik út szélén egy nem használható, egy lemerült és egy zsír új telefonnal, akkor nem tudom mit csináltam volna. (Most gondolkodva remélhetőleg eszembe jutott volna, hogy a zsír új telefonom fel van annyira töltve, hogy tudok vele telefonálni, ha átrakom bele a kártyát.. :P)

Hát ennyit erről a hetemről, közben már nincs egy egész hónap, amit itt fogok tölteni, csak heteim vannak vissza, s most kezdem el érezni, hogy még mennyi mindent meg szeretnék nézni, s hogy mennyi teendő van még. Miközben most illeszkedek be igazán a közegbe, most kezdenek elfogadni, most tudnék igazán aktívkodni, pörgetni az itteni dolgokat…