Szombat

Szombaton igyekeztem a szokásosnál kicsit tovább aludni, hogy bírjam majd az egész napos, meg az esti pörgést, elvégre egyszer 50 éves a táncegyüttes. Hamar el is ment így a délelőtt, s fél 2-re meg mentünk Frigyessel az osztrák házba, segíteni díszíteni a termet. (Pontosabban én vittem Frigyest a Hyundai-jal :P) Hatalmas kócerájuk van sógoréknak, büfével, komoly konyhával, hatalmas bálteremmel, udvarral, stb, úgyhogy kölcsönkértük helyszínként, hiszen valahova csak el kell rakni bő 300 embert… Rebeka és Anna már előre megtervezték a dekorációt, így a helyszínen már csak le kellett osztani a feladatokat. Minden szorgos kéz jól jött kora délután, így is neccesen lettünk kész. Minden asztalra váza, virág, gyertya, régi és kevésbé régi fényképek az együttes életéből, héliumos lufi… Szóval megadtuk a módját. Közben még egyszer utoljára elpróbálták a palotást, kukut (Kis-Küküllő menti röviden) meg a szatyit, de az utolsó, melegítőruhában táncolt lépéseket már látták a nagyestélyiben belibbenő vendégek és kedves párjaik…

6 és 7 között vészesen gyorsan megtelt a bálterem, én is felvettem a szép ruhám, s beálltam pincérnek. Hál’ istennek csak a rendeléseket kellett felvenni, de az se volt egyszerű. Elméletileg az volt a parancs, hogy ahhoz az asztalhoz menjünk oda, ami már tele van, megérkezett hozzá az összes vendég. De egy rakás ember a büfénél, vécé előtt, mindenhol beszélgetett, s így nem lehetett tudni, hogy melyik asztaltól hiányoznak, s melyikhez érkezett meg mindenki. Kaptunk lapokat, az asztalok számával feliratozva, ülőhelyekkel bejelölve, s csak annyi volt a dolgunk, hogy B-t, C-t vagy P-t írunk az adott helyre, ahhoz képes, hogy marhát, csirkét vagy disznót kérnek vacsorára. Ez így mind szép és jó is lett volna, ha nem emberekkel kell dolgozni… Akik csúnyán beszélnek angolul, mögötted zaj van, s még visszakérdeznek, ne adj isten reklamálnak is, vagy natúr felháborodottan jönnek eléd… Ilyenkor szépen mosolyogtam, s odaküldtem hozzájuk Rebekát, hogy intézze el őket. Közben lementek a táncok, óránként egy, vészesen közeledett a fél 10, amikor a szatmári következett menetrend szerint, én meg már olyan éhes voltam, hogy majdnem szédelegtem. Alig ettem valamit ebédre, mert indulni kellett, hogy időre odaérjünk, onnantól kezdve, hogy megérkeztünk, meg pörgés volt este 6-ig, amikor elkezdtek szállingózni a vendégek. Én meg hiába nyaggattam Péter vagy Fricit, hogy az én kajámmal mi van, mert ők mindig öltöztek vagy épp táncoltak. Kaját meg csak jegyre adtak, a táncosoknak is. Nekem meg nem volt jegyem, elvileg Friciék intézték. Úgyhogy én ültem az asztalnál, és néztem, hogy mindenki eszik. Odaült egyszer Frici is, két tányérral a kezében, akkor már elkezdtem elég feltűnően érdeklődni az én kajám után, aztán a vége az lett, hogy mondta, hogy egyem meg ezt a másikat, amit hozott, eredetileg Marikának, mert neki nem lesz rá ideje a következő táncig, aztán majd eszik valamit utána… Legalább jó csontos grillcsirke-darab volt, forgattam egy darabig, mire megtaláltam a színhúst rajta, s ettem hozzá sok zöldséget meg tésztasalátát. De nem is volt időm rendesen megenni az egészet, mert nekem is menni kellett öltözni a szatyihoz. Még a pakoláskor kinéztem, hogy hol van az én ruhám, célirányosan mentem oda, az alsóm meg is volt, a felcímkézett ingem, mellényem viszont nem… Úgyhogy gyorsan kaptam Ingridtől másikat, még jó, hogy a méretem volt. Közben láttam, hogy Jessicának nagyon kilóg az alsószoknyája a felső alól. Próbáltuk húzogatni, feltűzni, de nem segített. Hozzámértem az enyém, egy fokkal hosszabb volt, mint az övé, úgyhogy elcseréltem az egyetlen nekem címzett ruhadarabot, ami megvolt az alsószoknyán kívül… A vége az lett, hogy a koreó végére az övé is lógott, meg az enyém is… 😀

Amúgy valami kriminális ezt az alsószoknyát viselni. Persze, hogy lecsúszik, rohadt nehéz, az összes súly, a sok fodor meg réteg miatt alul van, s mindezt egy vékony madzagnak kéne a derekadon tartani. Persze, hogy vágja az oldalad, megszorítani nem lehet, mert fáj, de legalább így is lecsúszik. Érzésre meg olyan ebben az alsószoknyakölteményben mozogni, mintha a vécéből kifelejövet nem húztad volna fel rendesen a szoknyát, és épp le akarna csúszni, s közben már a fél feneked is kint van belőle. Az összes fodor a térdemet verte, bár sungja legalább volt forgásnál, szó nem érheti, megállni is alig bírtam benne négy teljes kör után. Néztem is gyakran lefele, hogy vajon a bokámnál van-e már az alsóm, mert tisztára úgy éreztem, hogy mentem leesik rólam. A másik meg, hogy csizmában kellett táncolnom. Beraktak az „öreglányok” közé, akik a tánccsoport első éveiben tanulták ezt a koreót, s ők bizony piros csizmában ropták anno. Úgyhogy nekem is szereztek egyet. Négy felhúzó lépés után kb le tudtam volna rúgni a közönségbe a lábamról a csizmát, annyira lejött a sarkamról tánc közben. De túléltem, túléltük, sokat mosolyogtunk közben, alapjába véve én is élveztem, s tényleg szerette a közönség is. Pár képet sikerült szereznem, de még várok egy-kettő fotós anyagára, elvileg lesz videó-anyag is, amit hozzájuk jutok, mutatom 🙂

Amúgy nem tudom, hogy ki a hibás, az osztrák büfés, vagy az itteni magyarok, de valaki nagyon nem tud bulizni… Lehet, hogy a kettő egymást generálta, de a szatmári után a vendégek többsége hazament, ez volt 11 óra magasságában, éjfélkor meg bezárt a büfé… Ki voltam halva tőle. Még egy jót táncolni sem tudtam. A szatyi után húztak még egy rövid rendet Tükrösék, arra behívtunk pár vállalkozó szellemű vendéget, aztán örömtánccá változott az egész, aztán elszivárogtak az emberek. Az egyik büfé mellett elhaladós magánszámomban megzavart három férfiember, s leakasztottak maguknak, hogy Emeseeeee, gyere ide, hogy vártunk már, igyunk valamit az egészségedre… Laza 20 perces bájcsevej alatt megittam 4 jägert három félig részeg emberrel… Eben már csak az nyugtat, hogy amíg nekem semmi bajom nem volt a negyedik feles után sem, ők látványosan idegesítő-jófejkedő részegre itták magukat, mert kikötöttem, hogy ha én iszok, akkor ők is, úgyhogy nyugodt szívvel hagytam ott őket – menekülésszerűen, valami szar dumával, mert másnap úgyse fognak emlékezni semmire. Hát nagyjából be is jött. Azóta egy sráccal beszélek fb-on, józanul sokkal normálisabb, úgyhogy már körvonalazódnak érdekesnek ígérkező programok a következő hetekre, egy 10-es hozzám közelebb álló korcsoporttal… 🙂

Sikerült végül azért csak fél 3-kor ágyba kerülnöm a nap végén, úgyhogy a vasárnap délelőttöm is hipp-hopp eltűnt a süllyesztőben kb, de ez már egy következő bejegyzés lesz 😛

Képek majd később lesznek feltöltve minden poszthoz, mert itt a világ végén örülök, hogy nekem működik a mobilnetem (nem mindenki ilyen szerencsés), meg hogy meg tudtam csinálni hotspotnak, és most tudok laptopról is netezni – csak a legszükségesebbeket, mert hol van jel, hol nincs.

És akkor álljon itt a „hivatalos” beszámoló, egyben az első cikkem a KCSP honlapján:

https://www.korosiprogram.hu/hirek/perth-i-tancsoport-jubileuma