Vezetés

Ma VEZETTEEEEM!

Nem, senki nem halt meg, a kocsi is egyben van, és Frigyes sem őszült tovább – vagy legalábbis nem látszik rajta 😛 😀

Bár, ahogy kiálltam a ház elől, az út jobb oldalára húzódtam. Pár méter után szólt Frigyes, hogy nagyon jó, csak azért most már a másik oldalt kéne használni, vagy legalább az út közepét… Mentünk pár kört az utcában, aztán a környező utcákban. Először nagyon furcsa volt, maga az autó is, nagyon érzékeny a pedálja, s meglepő módon az zavart a legkevésbé, hogy a jobb oldalon ülök. Az nagyobb baj volt, hogy mivel ez a kocsijuk manuál, bal kézzel kell váltani, s az egyeshez magamtól el kell tolni, s csak úgy fölfele. Mert amúgy a sebességek ugyanott vannak. Egyszerűbb lett volna, ha tükrösen vannak. Vagy nem, lehet, hogy csak jobban összekever. Nem tudom. Mert a pedálok is ugyanolyan sorrendben vannak, de én néha a jobb szélén kerestem a kuplungot, a tükrösség jegyében. Mert hogy az indexkar bezzeg jobb oldalon van… És a lefele a jobbra. Az első néhány váltásnál muszáj volt néznem a váltót, s mint a jó öregasszonyok, arra húztam a kormányt, amerre néztem, úgyhogy ezt próbáltam a továbbiakban hanyagolni. Ennek az lett a vége, hogy egyszer sikerült kettesből visszaváltani egyesbe 50-nél, már a nagyobb forgalomban, mert kimerészkedtünk már oda is. Elmentünk a vezetés apropóján Ella nénihez, Frigyes anyósához. Néha sikerült indexelés helyett az ablaktörlőt bekapcsolnom, ha hirtelen manővereztem, de a fő úton, ahol gyors volt a forgalom, mindig időben szólt Frigyes, hogy merre megyünk, így át tudtam gondolni, hogy hova nyúlok, s nem reflexből csináltam a dolgom. Tolattam is, soroltam sávok között is, a tükörrel nincs bajom, egyedül ezt a váltót kell megszoknom. A végére már a pedálozás is visszajött reflexből, úgyhogy talán nem reménytelen a dolog 🙂
Ella néni megmutatta a kertjét (valahogy Judit mama jutott róla eszembe… bőven 80-an felett, de tip-top az egész, egy szál gaz nincs, babusgatja a virágokat…), ahol van egy hatalmas citromfa is, néhol másfél öklömnyi citromokkal. Ami vagy ott rohad meg, mert magasan van, vagy lepotyog, mi is elhoztunk egy zacskóval most, de így is rengeteg van… Meg kaptam a mellette lévő narancsfáról virágot, és most már értem, hogy honnan jön az iparba a citrus illatú wc-spray-k alaparomája… Arrébb is kellett tennem az asztalról, amikor ebédeltem, mert a szabad asszociáció dolgozott…

Délután meg elmentem sétálni, arra a bicikliutas részre, ahova a múltkor, csak most jobbra indultam el. A térképen a piros pöttynél lakunk, a lekerekített sarkú négyzetig mentem el a múltkor, addig a csücsökig, most meg a bekarikázott részt jártam be. Nagyon szép park van az elején, aztán bementem a “sűrűjébe”. 🙂 Kavicsos vagy homokos út vezetett, néhol csak egy csapásnyi, körülöttem nagyon szép virágok, mindenféle méretben és színben, fák, rajtuk ricsajozó madarak. Az egyik valami papagájféle volt – már megint. Láttam a múltkori rózsaszíneseket is, azok békésen csipegettek a fűben, ezek a lármázók meg nagyon színesek voltak, zöld a hátuk, kék-piros a szárnyuk, a fejük meg kék és zöld. De annyira gyorsak voltak, meg mindig a fény felé repültek, hogy nem nagyon tudtam őket megvizslatni. Jöttek a szokásos halálmadarak, meg voltak hosszú farkú fecskék, meg a jó ég tudja még hányféle madár. 
A száraz, bozótos részen kicsit, alacsony, de nagyon színes virágok, lila, fehér, narancssárga… a vizenyős-mocsaras részen meg volt egy-két folt, ahol fehér kála nőtt. Csak úgy. Meg volt ott is hosszú lógó rózsaszín, hosszú nem lógó rózsaszín, hatszirmú fehér-lila, meg egy nagyon érdekes valami, aminek nagyon élénk színei voltak, és úgy nézett ki, mintha plüss lenne. Megsimogattam, nem bökött meg, nem volt mérges se, úgyhogy x. Meg találtam egy papírfát. Azt hiszem tényleg így is hívják. Tök puha volt az egész. És rétegekben le lehetett (volna) szedni a kérgét. Amit tényleg úgy hajtottam, mint egy vékony karton szerűséget. És még a legrégebbi, legalsó réteg is puha volt…. Durva. Nem is értem, hogy hogy van ez még egyáltalán életben és nő meg háromméteresre 😀
Mikor visszaértem, vacsoránál elmeséltem Frigyeséknek, hogy merre jártam, aztán rögtön mondta Marika, hogy reméli, hogy csak a bicikliúton mentem, mert ilyenkor szeptemberben ébrednek fel a tigris kígyók, és azok ilyen erdős részeken élnek, a bozótok alján, és most még nagyon kómásak, meg nem halálos a harapásuk, meg nem támadnak ok nélkül, de ha rájuk lépnek, akkor marnak, és egy-két év, mire begyógyul a gennyes seb… Nem mondom, hogy nem gondoltam ilyesmire, amikor letértem a köves útról.. 😛 Ráadásul okosan szandálban mentem el sétálni. De hát ki tudta, hogy ilyen szép helyre visz az az út? Úgyhogy nem is nagyon mertem közel menni minden virághoz fotózni, ami nagyon bent volt a susnyában, azt inkább csak messziről csodáltam 🙂