Pótlás

Naszóval.

Csütörtökön laza nap volt, délelőtt itthon tettem-vettem. A hideg reggel után jó volt a napsütés, kiültem a ház elé napozni, olvasgattam egy könyvet, nézelődtem, ötleteltem, hogy mit lehetne majd felolvasni az ’56-os műsoron. Annyira jó idő volt, hogy a melegítőnadrágot rövidre cseréltem, meg elég volt egy trikó kint. Azért ez megváltozott később, befelhősödött délutánra, úgyhogy vissza a két-három réteg. Közben csináltam magamnak egy felturbózott bolti instant carbonarát, aztán délután mentünk be a városba Keszkenő próbára. A bemelegítésen meg az első táncon részt vettem (Kis-Küküllő menti), be is raktak fiú mellé, aztán később rájöttem, hogy csak addig, amíg késve megjött a srác párja… 😀 Furcsa is volt. De nagyon élveztem, rég táncoltam e környéki táncot. És jók a fiúk, vezetnek, lendületesek, élvezet velük táncolni. Van egy nálam nem sokkal idősebb lány, van egy kb másfél éves kisfia, ő is ott volt a próbán, és amikor épp rájött az anyázhatnék, a csaj akkor sem állt ki a táncból, hanem felkapta, aztán fele forgott, táncolt, végülis így lett neki is fiú párja 🙂 A kissrác meg nem zavartatta magát, nem ijedt meg, amikor a fiúk csapásoltak, dobogtak, elvolt az anyja kezében. Azt hiszem valahogy így lehet belenevelni valakit ebbe a közegbe. Bízzunk benne, hogy megmarad 🙂 Amúgy a tánctanár három gyereke is általában ott van a próbán. Vagy a párok között rohangálnak – ritkán -, vagy csak mesét néznek a Magyar Ház konyhájában, vagy a parkett szélén pörögnek, mozognak a zenére. Elvannak 🙂 Pénteken egy másik anyuka hozta a két gyerekét – abból egy mondjuk egy végighisztizte a próba felét, néha már zavaróan, de ezen kívül nincs baj velük. S jó látni, hogy együtt vannak, itt vannak a családok, közösségek.
Közben elkészültek az új egyen pólók, az 50 éves jubileum jegyében, sokféle színben, külön férfi-nő-gyerek szabásban, úgyhogy vettem is egyet magamnak. Most kapaszkodjatok meg, elgondolkodtam a RÓZSASZÍNen… Ne is mondjátok, én is megijedtem… 😀 Mert ezen kívül szokásos zöld, kék, piros meg fekete volt a női választék, az előző három színt nem szerettem volna, a feketéről meg már váltani akarok, mert annyi ilyen kis fekete alapú mintás pólóm van, s gondoltam megpróbáljuk, nem is tudom mit vettem fel véletlenül legutóbb, ami rózsaszín volt, és valaki azt mondta, hogy jól áll… De aztán a gyors döntéshelyzetben maradtam végül a jól bevált, mindenhez passzoló feketénél. Amúgy a fiúknál volt szürke variáció is, olyat szerettem volna igazából, de nőiben nem csináltak. Bezzeg rózsaszínt fiúban igen! Ami még hagyján, mert lányok hordanak ilyen unisex T-shirtot próbán. De hogy egy fiú… Márpedig ez történt. Pont láttam, amikor odament, s felpróbálta. Első gondolatom persze az volt, hogy fúj, nemár.. De aztán megbeszéltem magammal, hogy biztos a barátnőjének veszi, és kipróbálta, hogy ha neki pont jó, akkor neki is jó lesz… Gondoltam de cuki. Aztán másnap megjelent próbán abban a pólóban. 😀 Nem tudtam, hogy most komolyan gondolja, vagy szívatja a többieket. Kapta is az ívet egész próbán… 😀 Végül nem derült ki számomra, hogy mi az igazság.
Tiszteletbeli Keszkenő tag lettem, ugyanis a csoporttagoknak járó kedvezményes áron kaptam a pólót. Megtiszteltetés ^^
Hazaérve rákérdeztem Fricire, hogy mi a program holnapra, van-e valami a ráadás esti próbán kívül? Nincs. Oké, akkor jó éjszakát.

Reggel nem húztam túl koránra ébresztőt, gondoltam megint teszek-veszek, olvasgatok, pötyögök, aztán még jó, hogy kijött Frici reggel az udvarra, mert odajött – megint gyíkosat játszottam -, hogy ugye nem felejtettem el a mai főzést? Mondom milyen főzést? Mert hogy igen… Hát megyünk a Magyar Házba, vendégül látni az időseket. Úúú… És hogy már Marika előkészített mindent itt a konyhában, elment még henteshez, visszajön és indulhatunk. Basszus. Kérdeztem, hogy segítsek valamit? Hát mehetek, épp a palacsintákat készült megsütni. Oké, hagytam ott csapot-papot, mentem segíteni. A tészta már ki volt keverve, serpenyőket felraktuk, megmutatta Frici, hogy mivel, hogyan szokták csinálni, aztán mondta, hogy ő bemegy a géphez befejezni valami írást. Oké, nekiálltam. Már az első keverésnél láttam, hogy túl híg ez a tészta, bár Frici azt mondta rá, hogy lehet, hogy túl sűrű… Háááát, mondom inkább, hogy híg. Aztán az első pár után ő is látta, hogy nem jó ez a tészta. Olyan volt, mintha kb vizes tejet sütnék… Mint kiderült, gluténmentes liszttel csinálta Marika. Meg sok jó szódabikarbónát tett bele… Úgyhogy egy szenvedés volt kisütni őket. Az elsők papírvékonyak lettek, utána dupla kanállal raktam a tésztából, akkor már volt vastagságuk, de ugyanúgy törtek, egyszerűen nem tudtam alájuk nyúlni a lapáttal, hogy megfordítsam, mert darabjaira estek szét… Láttam közben Frici is, hogy nem oké, telefonált is Marikának, hogy jöjjön, siessen haza, és csináljon valamit ezzel a tésztával, mert nem jó. Hát mire hazaért már majdnem elfogyott, közben tettünk bele még olajat, hátha segít… Közben kiderült, hogy az előzetesen bejelentkezett 8-9 főből legalább 14 lett… Úgyhogy az elkészült kb 15 palacsinta karcsú lesz… Közben Frici visszaküldött átöltözni, mert hamar indulni akart, hogy majd ő megcsinálja azt a néhányat. Átjöttem, összepakoltam, mert arról volt szó, hogy nem jövünk már haza az esti próbáig, úgyhogy hátizsák, bele próbacucc, meleg ruha, cipő, átöltöztem, visszamegyek, látom újabb lábas a tűzön, mellette senki sehol. Úgyhogy odaálltam kevergetni. Hagyma volt meg vaj. Mint kiderült, a leves alapja. Mindez kb 10:50-kor, úgy, hogy legkésőbb 11-kor indulni akartunk. Piszkáltam, amíg össze nem esett a cucc, akkor még Marika ráborított egy adat felszeletelt zöldséget – ezzel kb púposra telt a lábos, majd vizet, majd még egy kis felkarikázott virslit… Közben maximumon volt a láng, bugyogott az egész, én meg nem mertem kevergetés nélkül hagyni, mert ha odakapja, akkor bsztjuk az egész ebédet a roncs palacsintánkkal meg a kozmás levessel. Úgyhogy kevergettem, bár inkább próbáltam inkább csak óvatosan lapátolni, kotorgatni, nehogy kimenjen. Közben átraktuk egy rendes nagy kotlába, Marika közben forralta a vizet, s borogatta rá, hogy meglegyen az alap, hogy már csak rottyantani kelljen a Házban, mellette almakompótot csinált a mikróban, mert azt szánta a palacsintába, s közben már 11:10 volt, s Frici eléggé sürgette a dolgokat. Végül óra 20-kor, mint a rakéta kilőttünk, az úton már az ’56-os ünnepség tervezetéről beszélgettünk.

Sikerült időben, tehát előbb odaérnünk, mint a vendégeknek, Marika befejezte a levest, s míg én terítettem bekevert egy újabb – gluténmentes – palacsintát, mert hogy nem szerette volna, ha valaki palacsinta nélkül marad. Én ledaráltam egy adag diót, ezt kevertül végül az összepépesített fahéjas almához, meg kentem lekváros, kakaós darabokat is. Aztán átvettem a palacsintasütést az ipari tűzhelyen – hatalmas volt rajta minden, mint anno a menzán -, a serpenyők is nagyok meg nehezek voltak, de hősiesen helytálltam. Amúgy pont azt akartam még itthon, indulás előtt is elkerülni, hogy utcai ruhában kelljen a tűzhely mellé állnom, hát persze hogy végül csak az lett belőle, úgyhogy nem tudom, hogy utána mennyire húztam palacsintaillatot magam után az utcán. Feltekertem a maradék palacsintát, amiről azért meg kell hagyni, hogy egy fokkal jobbak lettek, mint az itthoniak, és mint egy jó pingvin, egy kézre kettő, másikba egy nagy tál, teli palacsintával, s felszolgáltam a megjelent tömegnek – haha. Frici direkt akarta, hogy én vigyem ki, mert ezzel bemutatott az Örökzöld idősek klubjának megjelent tagjainak. Végül leültem én is enni, hadd kóstoljam már meg, hogy mit csináltunk… Egy kedves ausztrál hölgy mellé ültem, aki nagyon szépen beszélt angolul. Öröm volt vele beszélgetni. Persze mindenki kérdezgette körülöttem, hogy honnan jöttem, hogy tetszik, stb. Egy idős bácsi próbált mondani nekem egy viccet, de nem csattant a poén, mert szóvicc volt, ráadásul régi, még magyarul se értettem volna, mert túl fiatal vagyok hozzá, de azért értékeltem a próbálkozást 🙂

Ebéd utánra megérkeztek Ingridék, elhozták az összes ruhát, ami a szatmárihoz kell, s kiválogattuk az esti próbához, hogy majd tematikusan tudjanak válogatni a lányok-asszonyok, ha jönnek 7-kor. Összeállítottuk az én szettemet is, fel lett címkézve a nevemmel, s hazavitte Ingrid, hogy majd kivasalja, előkészíti nekem, hiába mondtam, hogy meg tudom csinálni, ne fáradjon vele, de azt mondta, hogy ez az egy belefér neki, szívesen… 🙂 Hát jó. Bár elsőre egy elég mogorva, kicsit kékvérű nőnek tűnik, de néha mosolyog, meg azért kiderült, hogy jó fej is tud lenni. Csak az volt a baj ezzel a válogatással, hogy túl hamar végeztünk. Több időt számoltak rá Marikáék, úgyhogy ők mégiscsak hazamentek, én meg mondtam, hogy inkább maradok a városban, körülnézek, elmegyek felfedezni a környéket. Különben sose ismerem meg a várost, meg nem fogok tudni tájékozódni, ha állandóan kocsival hoznak-visznek. Úgyhogy kinéztem egy szimpatikus parkot a közelben, s elsétáltam. A Swan folyóhoz jutottam, s tényleg egy szép part/park volt mellette kutyásokkal, babakocsisokkal, horgászokkal, kenusokkal, piknikezőkkel, szerelmesekkel. Én meg jól odamentem mereszteni a seggem. Volt bő 2 órám a próba kezdetéig. Elmentem egy darabon a parton, találtam egy stéget, persze, hogy ki kellett menni a végéig. Ott volt egy srác, fotózott, elmentem mögé, hogy ne zavarjam a képet, leültem, fotóztam én is, néztem a vizet, aztán egyszer odajött, hogy értek-e a gépekhez? Mert hogy nem tudja, hogy hol kell beállítani a lencse zársebességét. Hát azt tudtam, hogy nagyjából mit kell keresni, de hogy hol kell keresni… Az ő francia nyelvű gépén… Végül megtaláltuk, meg az is kiderült, hogy Franciaországból költözött ide 2 éve a barátnőjével kb angoltudás nélkül, mert hogy hallottak az országról, és gondolták szerencsét próbálnak. Amúgy sztem fiatalabb volt, mint én. Meg mondott egy jó tippet, hogy van a folyón egy sziget, ahol szabadon élnek a kenguruk, és ha lassan, kajával a kezedben közeledsz feléjük, akkor meg lehet simogatni őket. És nem kell elmenni mindenféle parkba, állatkertbe drága pénzért, hogy ugyanezt megtehesd. Úgyhogy újabb tétel a bakancslistára.

Közben lement a nap, úgyhogy a pólós-majdnemizzadós időből hamar kabátos-sálas-majdnemfázós lett. Utóbbi csak azért maradt el, mert visszafele a park szélén lévő parkolóban találtam egy helyben sütős kemencés pizzást, és leálltam náluk, beszerezvén a vacsorát. Közben persze velük is szóba elegyedtem, jó fej volt a faszi, tudta, hogy Budapest Magyarország fővárosa (ellentétben a kis szimpatikus franciával, aki azt kérdezte, hogy Magyarország Európában van-e…), érdeklődő volt, pláne mikor kiderült, hogy nekem egy collie-m van otthon (egy kis túlzással az enyém 🙂 ), mert hogy neki is olyan volt az első kutyája, és hogy mennyire imádta, meg akkor jött a pulival, itt már bekapcsolódott a pizzát készítő Fülöp-szigeteki lány is, hogy az milyen cukin néz ki, stbstbstb. Szóval jól szóval tartottuk egymást, amíg elkészült a pizza, amiért sztem nem is teljes árat fizettem, mert valahogy sehogy sem jött ki a táblán látott árak, ízek, s méretek alapján az én pizzám meg a fizetett összeg, s még egy hűtőmágnest is kaptam. Már csak azt sajnálom, hogy készítettem egy közös képet velük. Ez már csak akkor jutott eszembe, amikor már a parkoló másik végén voltam, s nem akartam visszafordulni, mert ők is pakoltak, meg én is igyekeztem, mert nem tudtam pontosan, hogy mennyi idő visszaérni a Házhoz, s már fél 7 elmúlott. Végül odaértem bő 10 perc alatt, s közben végig a kezemben volt a pizza a dobozban, így nem fáztam 🙂

A próba jó volt, jó hosszú… Majdnem 11-ig tartott. Megint voltak nagy találkozások, mert mindig jön egy-egy olyan régi tag, aki múlt héten nem volt, s találkozik egy másik régi táncossal, akivel még nem látták egymást, csak kb 10-15 éve utoljára… És mindebből következik a tánc is minden próbán más és más, mert aki a múltkor volt, az most hiányzik, aki most jött először, annak teljesen új az egész… Úgyhogy szerintem jó esetben a gála előtt 3 órával lesz egy olyan próbánk, ahol mindenki ott van. Talán. 😀 S mivel állandóan változik az emberagyag, nincs egy fix hely, amit meg tudnék jegyezni, mindig, mindenki máshová köt ki egy-egy mozzanat után, hogy még véletlenül se működjön az, amit előtte 5 perccel megbeszéltünk, hogy kinek hova kéne állnia… De lassan kezdem átlátni, s az lenne az igazi, ha mindenki megtanulná az összes helyen lévő “szerepet”, lépéseket, koreót, így nem érne senkit meglepetés a színpadon, hogy úristenhovakerültemmitkellittcsinálni. Egyelőre egy rendezett káosznak tűnik az egész szatmári zenére, legalábbis belülről én ezt érzem, vannak részek, amik jobban mennek, de majd mindjárt megnézem a videót, amit az utolsó táncról készítettek, hogy kívülről mennyire tükrözi ezt az érzett káoszt 🙂 Bár Péter azt mondta, hogy jó lesz. Meg tényleg nagy finálé az egész, örömtánc, mulatás, remélem ez lejön majd a közönségnek is.

Tegnap, szombaton 11-re mentünk  a Magyar Házba, ahol már én tartottam a gyermek néptáncfoglalkozást. Sajnos nem voltunk túl sokan, de remélem ez majd változni fog. Mivel nem kötelező, semmi kötelezettséggel nem jár, pluszban szombaton van, elég változó a létszám meg az összetétel. De azért megpróbálok majd valami enyhén egymásra épülő dolgokkal szolgálni nekik, hogy aki minden héten ott van, ne unja halálra magát az mindig újrakezdők miatt. Ráadásul pont Péter két törpéje, Zsófi meg Pisti az állandó tagok, ők meg úgyis állandóan néptáncok látnak, hallanak otthon is meg nem otthon is… 😀 Meg jár egy nagyobb lány is, Jessica, sztem 15-16 körül lehet, anyukája már itt született, úgyhogy ő már nem tud magyarul, de nagyon lelkes, szereti Magyarországot, járt is már “otthon” Pécs-es pólóban jött tegnap próbára, meg aktív tagja a Keszkenőnek… 🙂 És szépen ügyesen csinálja a játékos feladatokat, amiket adunk a gyerekeknek. Bemelegítést gyanánt “helikoptereznek”, ami azt jelenti, hogy egy kötelet forgat valaki középen körbe-körbe (aki később szédül el és hányja el magát), a többi meg körben áll, és át kell ugornia a kötelet, ha jön. És aki elrontja, az kiesik. Ezt nagyon élvezik. A pörgető kevésbé. Általában váltjuk egymást 😀 Meg láttam múlt alkalommal, hogy ugróköteleznek, úgyhogy megtanítottam nekik a rózsa-szekfű-liliomot, úgy láttam erre is vevők voltak. Bemelegítés után, ritmusgyakorlat gyanánt tükör-ugróiskoláztunk – pénteken találtam ki ezt a változatát. 😀 Felrajzoltam két ugróiskolát egymással szemben, párokba kellett állni, és a feladat az volt, hogy egymás tükörképeként kell megcsinálni. Odafele még egyszerű, mert látják egymást, cél az lett volna, hogy ha az egyik lemarad, megvárja a másik, de még bennük volt a versenyszellem és inkább gyorsaságra csinálták… Na mindegy, a lényeg a visszafele részben van, amikor már csak a fülükre hagyatkozhatnak – meg a ritmusérzékükre ahhoz, hogy egyszerre ugrálják végig az iskolát. Néha egész jól összejött nekik, de sztem inkább nagyobbaknál lesz működőképes ez a játék. Ők most 4-7 évesek voltak, remélem jövő szombaton jönnek többen, és nagyobbak is. Utána a helikopterhez használt kötelet kellett különböző ritmusokban, lépésekkel átugrani, lépegetni, egyedül, párban, ez egész jól ment nekik, bár a fiúkat kicsit noszogatni kellett, hogy ne üljenek le. Aztán játszottunk egy ne nézz hátra, jön a farkast, ezt már ismerték, szeretik is (igazából bármit, amiben futni lehet), főleg a két fiú, aztán megtanítottam nekik a kiugrott a gombóc a fazékból kezdetű kiszámolót, ezt majd még gyakorolni kell, de rögtön átültettük gyakorlatba, ezzel számoltuk ki a következő játék szereplőit. Ez is valami régebbi futkosós volt Marika ajánlatára, aztán gondoltam most már elég lesz a mozgásból, úgyhogy leültettem őket, és megtanítottam a Csön, csön, gyűrűt. Tetszett nekik 🙂 Aztán a végén egy kis agytorna, visszakapcsoltuk a jó kis dunántúli ugrós zenénket, és mindenkinek mutatnia kellett egy tánclépést, amit a többiek leutánoztak, s ha mindenki megcsinálta, már jól csinálta, akkor jött a következő. És ügyesen összeszedtek 6 féle lépést, még tapsolni is kellett valamelyikhez az ifjú tánctanár útmutatása alapján, úgyhogy büszke voltam rájuk. Ami meg még nagyobb szó, hogy Marika mesélte, hogy este vacsoránál (mert Péteréknél voltak Fricivel) külön megkérte Pisti őt, hogy mondja el az apjának, hogy milyen ügyes volt. Ő meg tök büszke volt magára, hogy az apja büszke rá 🙂

Én a tánc után a magyar iskolába mentem, az egyik, mit egyik, az egyetlen táncos anyuka, aki most szombaton elhozta a gyerekeit (Ádámot és Emily-t), Heni elvitt szerencsére kocsival, így odaértünk a sportnapra. Jó kis program volt, megismerkedtem még több szülővel (intenzíven mondogattam nekik, hogy most már én tartom a gyereknéptáncot, jöjjenek bátran), voltak a múlt vasárnapi botanikus kertből is ismerős arcok. Tájfutó versenyt csináltak, színes ceruzákat rejtettek el a közeli parkban, kaptunk kis kézzel rajzolt térképet, azon 20 pont volt jelölve, ami a ceruzákat jelentette, s egy-egy tanítónéni az aláírásával jelölte ki a listánkon, hogy melyikhez menjünk legközelebb. Szóval csillagtúra-szerűen mindig visszamentünk a “bázisra”, ahol kaptuk a következő célpontot. Én meg egy cuki kissrácot kaptam párként, mert anyukája a kistesójával maradt a kocsiban, úgyhogy hamar összehaverkodtam a kb 3,5-4 éves Olivérrel. Akinek be nem állt a szája egész idő alatt. Nagyon hamar feloldódott, egyetlen szava sem volt, amikor kiderült, hogy velem, kvázi ismeretlen, idegennel kell lennie, úgyhogy belecsaptunk a lecsóba. Tud tájékozódni, irtó okos, agya, mint a szivacs, érdeklődő, nem fáradt el, nem nyafog és beszél és beszél és beszél. Imádtam. A végén már akkorákat röhögtem rajta, olyan beszólásai voltak… maximum 4 évesen. Beszarás. Ha használtam valami számára új kifejezést, azt a következő mondatába beépítette, majdnem tökéletesen, visszaismételte, kibővítette a saját kis világa szerint az utolsó infókat, amit mondtam neki, halálos volt… 😀 Ja, mindez magyarul.
Utána még volt egy kis sorverseny az bérelt iskola udvarán, aztán elpárologtunk haza. Megkérdtem Dórit, aki a múltkor a botanikus kertbe is vitt, hogy el tudna-e vinni hazafele megint egy darabon, aztán végül náluk kötöttem ki, mert hogy a férje úgyis elment meccset nézni, egyedül lenne a gyerekekkel, meg úgyis beszéltük a múltkor, hogy elmegyünk kávézni, vagy valamit együtt csinálni… Úgyhogy meghívott hozzájuk vacsorára 🙂 Kedves volt tőle, örültem a lehetőségnek, jót beszélgettünk közben, aztán 8 óra körül eljöttem, illetve elhozatott. Mert nem akarta a gyerekeket egyedül hagyni este, meg azt se, hogy egyedül gyalogoljak a sötétben – bár tényleg nem lakunk messze egymástól -, úgyhogy hívott nekem egy uber taxit. Nagyon vagány volt. Kb 5 perc múlva ott volt értem, jó fej volt a sofőr, be se szálltam, de már howareyou, megkínált rágóval, én is visszakérdeztem, hogy milyen napja volt, aztán nem faggatóztunk tovább, és a csend se volt kínos. Meg legalább az út is rövid volt 😀 És Dóri fizette, mert a telefonjához hozzá van rendelve ez az alkalmazás, és onnan vonja le tőle az összeget… Faxa kis dolog ez.

Ma meg laza nap lesz, illetve van, tekintve hogy már dél, és eddig annyit csináltam, hogy megreggeliztem meg itt pötyögök. Ha itthon lesznek délután Friciék, akkor lehet megkérem, hogy menjünk el vezetni, ha már úgyis többször pedzegette, hogy vezetnem kéne, de én még nem érzem magamban az erőt. Először a balra tartást kéne beépíteni az agyamba… Úgyhogy tervezek egy sétát megint, csak most a másik irányba a bicikliúton, mint ahol a múltkor voltam – s a kávézókat kerestem. Meg ha marad időm tovább olvasgatok, nézelődök, gyűjtök anyagot az ’56-os műsorhoz.