Egy fontos honlap: https://www.korosiprogram.hu/
Egy kis média: 10:45 perctől nézzétek
Szóval ez egy állami ösztöndíjprogram, aminek keretén belül a világ minden pontjára küldenek ki ösztöndíjasokat, hogy azok ott meghatározott ideig a kinti magyar közösség működését segítsék különböző módon, ami lehet a helyi magyar könyvtár rendberázása, hitoktatás, közreműködés az óvodai foglalkozásokon, újságírás, kirándulás szervezése a nyugdíjas csoportnak, segítség a néptánc-oktatásban, klubdélutánok tartása, retrodisco szervezése….Szóval nagyon sokrétű. Igazából bármi a hozzájárul a magyar hagyományok, a kinti közösségek identitásának megtartásához.
Én erről a lehetőségről volt szegedi, pesti szaktársaktól hallottam, és amikor Fózer Dóri kitette januárban a linket a facebook-jára, hogy most itt az idő, akit ez érdekel, most lehet pályázni. És én utána néztem ennek az egésznek, átgondoltam, és megpályáztam. Ez azt jelentette, hogy kitöltöttem egy jelentkezési lapot, amiben meg kellett jelölni 3 célországot, meg le kellett írni a szokásos személyes adatokat. Szerezni kellett 4 ajánlólevelet (ezúton is köszönöm Szőke Petinek, Böröcz Zsófinak, Barna Gábornak és V. Péterfi Zsuzsának), hogy miért lennék én jó ösztöndíjas, meg kellett írni egy motivációs levelet. Ezt postáztam, és vártam. Március közepéig ígértek döntést. Jött is az ímél, hogy várnak egy személyes elbeszélgetésre áprilisban. Gyanítom kb mindenkit behívtak, akinek egy kicsi esélye is volt, vagy nem utasították el kapásból a postázott dolgok alapján, mert rohadt sokan voltunk. Egy héten keresztül, reggeltől estig pörögtek a jelentkezők a bizottság előtt, párhuzamosan két helyen. Én nem is gondoltam volna, hogy ennyien jelentkeznek. Tekintve, hogy én előtte alig hallottam erről a programról. De hát attól még terjednek az infók, hogy hozzám nem, vagy csak lassan érnek el… 🙂
Szóval felmentem Pestre, kb 10 perc alatt kifaggattak a levélben csatolt dolgokról, kérdezték, hogy miért jelentkeztem, miért pont Ausztráliát, Kanadát és USÁt jelöltem meg, meg hogy milyen programot szerveznék mondjuk aug 20-ra a Melbourne-i magyaroknak, aztán mosolygás, viszont látásra, majd értesítjük. Amit már nagyon vártam.
Mert addig nem nagyon tudtam tervezni a nyaramat. Mert ha déli féltekére küldenek, akkor júniusi indulás és fél évre szól a kiküldetés, ha északi, akkor szeptembertől májusig kell külföldön lenni. És nagyon nem mindegy. Én nagyon szerettem volna a déli féltekére menni, először Új-Zéland volt az elsődleges célpontom, de letettem róla, végül Ausztráliát írtam. De az indulási időpont miatt az északi félteke lett volna szívemhez közeli, mert akkor van még itthon egy nyaram, tudok menni versenyezni, meg tudom tartani a táborom, s a következő szezonra meg már megint itthon vagyok, szóval no para.
Aztán jött április végén az értesítés, hogy tartalékos lettem. Meg mindenki más is, akivel tartottam a kapcsolatot az elbeszélgetés óta. Teljesen úgy tűnt, hogy itt mindenki tartalékos lett… De akkor kit, kiket küldenek ki? Szóval a várva várt levéllel sem lettem kisegítve, továbbra is egy nagy kérdőjel volt az évem további része. Pedig pont ezt akartam elkerülni. Döntést szerettem volna, hogy tudjak tervezni. Tartalékosként semmi nem volt kötelező, csak ajánlott. Mert ha valaki visszamondja, akkor a tartalékosok közül előnyben van az, aki teljesítette a kiutazókra vonatkozó elvárásokat. Egyik ilyen elvárás az oktatási héten való részvétel volt. Mi választhattunk, hogy a májusin vagy a szeptemberin veszünk részt. Én elmentem a májusira, mert miért ne…? Bár elég szarul éreztem magam a sok vigyorgó, biztosan utazó között. Már mindenki tudta, hogy hova megy, mit fog csinálni, stb, stb… Aztán kezdtem szépen leépíteni magamban a dolgot, hogy én már nem megyek sehova, kezdtem szépen telepakolni a nyaramat programokkal, ami még befért a vitorlázás mellé. Július közepe volt, készültem a táborra, éppen guggoltam a festékboltban, csiszolópapírokat válogatva, amikor csörgött a telefonom. 1-es körzethívóval egy ismeretlen szám. Beugrott, hogy az Pest. Ajjaj. Csak nem? Szinte reménykedtem, hogy ne a programról hívjanak… De. Noémi, a koordinátorunk elmondta, hogy visszamondásra került sor, akit kiküldtek Perth-be, hazajön/jött, és mehetnék helyette, ő meg ő lenne a mentor, kb ez a feladat, ekkortól-ekkorig, 4 hónap. Vállalom-e? Őőőő… Kértem egy nap gondolkodási időt. Komolyan megfordult a fejemben, hogy nem vállalom el. Berendezkedtem már erre a nyárra, hagyjanak békén, így nyugodtság van… Másnap azért tárgyalás igazgatónővel, közvetlen munkatársakkal, hogy mi a szitu, mi lenne, ha… Még aznap délelőtt telefonáltam, hogy vállalom. Na akkor kiderült, hogy valójában kettőnket hívtak fel, és most akkor meg kell várni a másik csaj válaszát. Mert hogy ő amúgy esélyesebb, mint én, mert ismerik kint, de még nem válaszolt. Ha ő is igent mond, akkor összehívnak egy bizottságot, akik majd eldöntik, hogy akkor kettőnk közül ki utazzon. Ígérték, hogy két-három napon belül visszaszólnak, mert ha menni kell, akkor gyorsan el kell intézni mindent, meg persze segítenek majd benne, mert akkor augusztusban indulni kell. Nem szóltak még 5 nap múlva se. Egy hét múlva se. Akkor már megint temettem magamban, hogy biztos már a másik csaj ügyeit intézik, idejük sincs szólni nekem, hogy nem… Több mint egy hét elteltével felhívom Noémit, hogy mégis mi van? Hát még mindig nem kaptak választ, de telefonál majd… Másnap hívott, hogy a kezdeti 4 hónapból 3 lenne, így is vállalom-e? Igen. Jó, akkor majd még hív. Másnap hívott is, hogy akkor engem küldenének a megbeszélt feltételekkel, írjak vissza egy válasz levelet, hogy biztosra vegyék.
És hát valahol itt kezdődött minden, s azóta egy hónapja folyamatos szervezés, ügyintézés, utánjárás van… És egyre inkább fosás.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: